A pillanat varázsa

Beszélgetés Kiss Gábor Gibbó fotográfussal

Fotó: Hajni Heiser  

Fotózás művészet, a pillanat megörökítése. Azt hinnénk, milyen egyszerű a jó képet egy gombnyomással elkészíteni, de látszat ellenére igazi kihívás. A Somorján élő Kiss Gábor Gibbó fotográfus alkot – mindezt személyre szabottan, egyedien. Vele beszélgettem a munkájáról, a fotózásról, az elillanó pillanat megfoghatóságáról.

– Igazán köszönöm, hogy megszólítottál, de nem vagyok fotóművész csak fotográfus. Azt, hogy mi a művészet, nekünk nincs jogunk megállapítani, és senki sem tudja mitől lesz az. Fotózás az egyik leggyönyörűbb szakma a világon. Igazi fénykép nagyon ritkán sikerül… Keleti Éva szerint, ha évente egy kiállítási kép sikerül, az egy jó év. Ami fotó, amiben benne van a fotónak az „illata”, nagyon kevés. Az esküvőkön néha elkapok egy-egy pillanatot, amikor a mennyasszonynak a nagy stressz és hajtás közepette van ideje egy pillanatra magába néznie. Az a pillanat nem arról szól, hogy neki most teljesítenie kell, meg kell jelennie. Valóban visszanéz az életére. 

Mennyire követed figyelemmel mások munkáját?

– Egy fotós, ha elismeri azt, hogy neki fejlődnie kell, körülnéz a piacon. Én is megnézem, hogy más neves fotósok mit alkotnak. Főleg az amerikai fotósok munkáit követem figyelemmel. Általában ami ott most divat, három év múlva fog hozzánk begyűrűzni. Itt van például a „tépd szét a menyasszonyi ruhát”. Ez arról szól, hogy megveszik a menyasszonyi ruhát és az esküvő után bekenik iszappal, pocsolyába fekszenek – fantasztikus képek. Apró jeleit már látom nálunk is, de még mindig eléggé hagyománytisztelők vagyunk.

Manapság már kevés képet teszek fel közösségi oldalakra, mert rájöttem, hogy lopták a képeimet. Egy fiatal fotós, akinek apuka vesz fényképezőgépet – amit helyeslek, mert mindenki fotózzon és alkosson – nézze meg a másik munkáját és inspirálódjon a nagyoktól, de próbálja meg a saját személyiségére szabni a fotót. 

A lopásra úgy jöttem rá, hogy egy párnak mutattam az egyik fotósorozatomat, amikor ők megszólaltak, hogy ezt már látták mástól. Azonnal mondtam, hogy az a helyszín, a beállításokkal és személyekkel együtt az én ötletem. Előtte ott senki esküvői képet nem fotózott. Ugyanezeket a beállításokat használta egy fiatal fotós is, aki bizonyára felajánlotta, hogy elkészíti olcsóbban, de nem tudott saját ötleteket belevinni. Nagyon sokan ezt teszik. A fotó elkészítésének dátuma igazolta állításomat, de kellemetlen volt, hogy magyarázkodnom kellett. 

Fotó: Kiss Gábor Gibbó

A képeid valóban nem műteremben készülnek. Mesélj az esküvőfotózásról.

– Valamilyen szinten az volt a szerencsém, hogy ott voltam az első fotósok között, aki behozta azt a divatot, hogy nem műteremben, hanem a természetben és minél extrémebb helyeken fotózzon. Ez azért jóval nagyobb felkészültséget igényel, mert míg a műteremben állandó fényekkel dolgozunk, addig a szabadban, hihetetlenül rugalmasnak kell lennünk mind az állandó változó fényekkel, mind a terepviszonyokkal kapcsolatban. Lehet, hogy egy kompozíció délelőtt tökéletes volt, de délután már a fény teljesen máképp vetül a helyszínre. Ami eddig fény volt az mostanra árnyékká válik.

Úgy hallottam, hogy legendák keringenek rólad az esővel kapcsolatban…

– Számomra is meglepő, de ha én esküvőt fotózok, akkor eláll az eső és kisüt a nap. Néha már teher, mert az ifjú pár kifejezetten kéri a jó időt, hát teljesíteni kell. Múlt hét péntekig ronda idő volt, szombat reggel kisütött a nap, egykor befejeztem a fotózást és fél kettőkor már borús idő lett, estére havazott. Nincs gyönyörűbb kép, mikor szétválnak a viharfelhők, és egy fénysugár megvilágítja az ifjú párt.

Nálam a fotózásnak három alaptörvénye van, ami egyben segíti is a munkámat. Az első, hogy „Én vagyok értetek”. Bármit, amit kitalálnak a pókokon és kígyókon kívül, azt hajlandó vagyok megfényképezni. A következő a határozott, egyértelmű válaszok: igen az igent és a nem nemet jelent. A nők ilyen téren hajlamosak másként működni. A harmadik pedig a munkához való alázat.

Hogy is kezdted a fotózást?

– 28 éve, 12 éves koromban kezdtem el fényképezni. Amikor a szomszéd kutyája lenyelt egészben egy verebet és kihányta – ezt a pillanatot elkaptam. Fiatalkoromban több-kevesebb megállással fotóztam. Filmtekercsekkel dolgoztam, meg volt kötve a kezem, mivel a film drága volt… Akkor még nem tudatosult bennem, hogy fotós akarok lenni. Szerettem fotózni és csodáltam, hogy miként alakul át a fény a sötétkamrában vonalakká alakokká. A mai napig megvannak ezek a fotók. Mindig is vonzódást éreztem a „a pillanat” megörökítésére. Sokszor volt olyan érzésem, hogy „de jó lett volna ezt is elkapni, megmutatni másoknak is!” 

Ha kirándulni megyek, akkor nem viszek magammal fényképezőgépet. Mert ha nálam van, akkor teljesen másképp nézek körül. Ahogy a vadász, ha puska nélkül megy az erdőbe, akkor nem figyeli az összes rezdülést, hanem teljesen más felé terelődik a figyelme, jobban érzi a napot, az illatokat. Érzékszervei szélesebb körben befogadóak. Ha nincs nálam a fényképezőgép, akkor sokkal lazább vagyok. Ha nálam van, akkor abban a pillanatban keresem, honnan jön a fény, milyen színe van, lágy, kemény, szórt...? 

Fotó: Kiss Gábor Gibbó

Mennyire lehet megragadni a pillanatot, egyáltalán hogyan alakul ki egy pillanat? 

– Az élet egy film, ami pereg folyamatosan. Filmkockákból áll. Ha megfelelő helyen, a megfelelő időben ott vagy az éppen drámai pillanatot tartalmazó filmkockánál és azt az egész bensőddel érzékelni tudod, akkor kész a kép. Természetesen minden fotósnál ez a képkocka értéke más és más. Van fotós, aki egy nyári záport részesíti előnyben, van, aki a téli hóvihart. Nekem az egyik legmegrázóbb sorozatom a Csontos Róbert rendezte Három nővér. Mozgásszínházat rendezett Down-kóros gyerekekkel. Szinte fogni lehetett a szeretetet és a tisztaságot. Képek készítésekor azt mondtam, hogy ezekért a pillanatokért érdemes élni. De ott van a másik oldal is, ami a fájdalmat képviseli. Egy hét éves rákos kislány tekintete… belenéztem a szemébe, kimentem… drámai volt. 

Van-e kedvenc helyed, ahol szívesen feltöltődsz, alkotsz?

– Sokfelé jártam Európában. Angliától kezdve a Balkánig, de Párizst imádom, a világ legszebb városa! Bárki bármit mond rá, imádom! A művészet fellegvára. Nem hiába írta meg József Attila és Ady is oly sokszor Párizst. 

Évente nagyon kevés alkalmam van fotózni, alkotni, mármint ami nem a munkát illeti. Például múlt évben a születésnapomat Prágában ünnepeltem. Az ott készült anyag egy részéből szeretnék majd kiállítani. 

Ha már a kiállításoknál vagyunk a nagyközönség már a múltban is láthatta képeidet?

– Az első kiállításom, a Tánc c. Budapesten és Győrben volt. 2008-ban egy neves építészeti magazintól megkaptam az év épületfotósának díját. Ez a sorozatom melynek címe A vonalak belső fényei öt országban volt kiállítva: Prága, Bécs, Krakkó, Budapest, Pozsony és Kassa. A harmadik kiállítási anyagomnak, pedig Legyetek jók ha tudtok volt a címe. Ez a nyolc év alatt készült riportútjaim szociofotóinak a gyűjteménye.

Versenyekre viszont nem küldöm a képeimet. Szubjektív a fotók versenyeztetése, mert ha tökéletesnek érzem a fotót, akkor ahhoz senkinek semmi köze. Azt a nézetet vallom, hogy ha a saját lelkiismeretem szerint tisztában vagyok azzal, hogy mire vagyok képes, és ezt a szintet kihozom az alkotásnál, akkor a kép jó. 

A saját képeim közül ezer fényképből, ha eggyel meg vagyok elégedve, akkor az már jó. Tíz évvel ezelőtt ezer kép közül kilencszázzal meg lettem volna elégedve. De nem szabad átesni a ló túloldalára sem, hogy semmivel sem vagyunk megelégedve! Kell, hogy legyen sikerélmény! 

A munka mellett mennyi idő jut az alkotásra?

– Úgy érzem, nagyon sokat dolgozom, és keveset alkotom. Ez hiányzik az életemből, hogy a saját művészetemben teljesedjem ki, mert minden mást elvisz a kötelesség. Szeretem a munkámat, szeretem visszanézni az anyagokat és a visszajelzések is megerősítenek ebben, hogy valószínűleg jó munkát adok le. Viszont nagy felelősség, széleskörű tudás kell egy esküvő megfényképezésére, mert dokumentalizmus, modell- és makrófotózás mellett meg kell lenni a szakmai színvonalnak ahhoz, hogy minden jól sikerüljön. 

Mindezt hol tanultad?

– Autodidakta módon kezdtem el tanulni és mesterkurzusokon fejlesztettem tovább magam. Martin Vrabko, Jakub Klimo sokat hozzátett a látásmódomhoz. Itt nem a fotózás alapdolgairól tanultunk, hanem egyfajta harmadik szemet és azt, hogy miként tudjuk a léleknek a kivetülését visszaadni a képen. A fény színe és árnyalatainak használata és alkalmazása is tananyag volt.

Tudni kell, hogy egy nem hivatásos manökenből, aki a fotós előtt zárkózott lesz, miként lehet előhozni belőle a nyíltságot. Ezért egy portfolió készítésénél nagyon jó segítség a zene, ami befolyásolja a jó fotó létrejöttét. 

Bizonyára vannak példaképeid…

– Példaképem nincs. Ha volna, akkor az ő munkáját akarnám követni. Vannak fotósok, akiknek szeretem a munkáit, inspirálnak. Nagyon szeretem Helmunt Newton munkáit, portréit, aktjait. Robert Capa, aki az elmosódott képeivel stílust teremtett a haditudósítói kereteken belül. Kertész Imre párizsi fotói, vagy Keleti Éva színházfotóiért rajongok még. Olyan időben voltak ők, amikor még értéke volt a képnek, a munkának. 

Sok fiatal kezdő fotós hív, tanácsokat kérnek képekkel, fényképezőgépekkel kapcsolatban. Nem gondolom, hogy én volnék a legmegfelelőbb fotós, de a saját szintemet próbálom átadni nekik. A legnagyobb kihívás az, amikor úgy küldöm fotózni őket, hogy a fényképezőgépben egyetlen egy felvételnek legyen csak hely. Tudatosítani kell nekik, hogy nem tudnak több felvételt készíteni. Nincs több dobásuk, le kell lassulni. Ilyenkor az érzékszervek egy teljesen más dimenzióban kezdenek alkotni.

Fotó: Kiss Gábor Gibbó

Milyen jövőbeli terveid vannak? 

– Múlt év augusztusában rendeltem egy fényképezőgépet, ami idén karácsonyra elkészül. Az emberekkel tudatosítani akarom azt, hogy mennyire rohanó a világ. Ezt hiába mondom nekik, nem értik meg. Szeretném számukra megállítani az időt. Azt csak úgy lehet, ha megélik. 

Régen a fotósoknak olyan értéke volt, mint a festőknek. Ünneplőben várták a fényképészt falun, városon egyaránt. A megrendelt régi típusú fényképezőgéppel üvegre fogok fényképezni. Ezt nem lehet másolni és sokszorosítani, általában félóránként lehet elkészíteni egy képet, a technológia végett. Fontos, hogy az emberek tudatosítsák azt, hogy van egy pillanat az életükben, amikor egy kép készül róluk, nem több. A lelket fel kell öltöztetni, mindegy, hogy takarítónő vagy topmenedzser lesz a modell. Várnia kell majd egy alkotás részeseként. Amikor pedig a képre ránéz majd, az idő lelassul, mert a pillanat beleég a tudatba, mint egy elsuhanó Nő illata.

Ando Krisztina 

(Megjelent: Csallóköz 2012. február 14)