Hatvan év sok idő, amely mögött tartalmas élet áll. Ennyi évbe születés és halál, öröm, boldogság és fájdalom vegyül. A naszvadi Dobosi József és felesége Gizella sok mindent megéltek már életük során, de útjuk legnagyobb részét együtt tették meg idáig. Kevesen mondhatják el, hogy megünnepelték a gyémántlakodalmukat, Gizi néni erről mesél nekünk. Felelevenednek a kezdetek, a nehézségek, a szép emlékek és a titok, ami összetartja őket.
Hogyan kezdődött a házasságuk?
– 1951-ben bálban ismerkedtünk meg, mint a fiatalok többsége. Nem sokat udvarolt a férjem. Három hónap után, november 1-jén esküdtünk. Először a polgári-, majd három hét után lehetett a templomi esküvő. A közte lévő időszak próbaidőnek számított. Az egyházi szertartás szerdai napon volt. Szombaton azért nem lehetett, mert akkor vasárnap nem mennek a fiatalok templomba. Csütörtök és péntek azért nem, mert a pénteki böjt miatt nem fogyaszthattuk húst. Akkor még erős volt a katolikus vallás. A lakodalmat nálunk tartottuk. Akkor nem volt divat, hogy étterembe tartsuk. Azután bérlakásba költöztünk.
1953-ban született az első kislányunk, Editke, de csak 9 hónapig élt. November 1.-én meghalt torokgyíkban. Átköltöztünk a jelenlegi házunkba. 1954-ben született a másik lányom. Akkoriban otthon dolgoztam, sustyaszékeket kötöttem, amit egy cég felvásárolt. A férjem ácsként dolgozott, de egy idő után egészségügyi okok miatt ott kellett hagynia és postásként folytatta. Összesen öt gyermekünk született, akik nem haltak meg csecsemőbetegségben.
A munka mellett jutott idő a pihenésre, szórakozásra is?
– Édesanyám és fiatalabb testvérem vigyázott a gyerekekre, míg dolgoztam. Időnként elmentünk moziba és színházba is. Színésztársulatok járták a falvakat, gyakran jöttek Naszvadra is.
Férjem hosszú időn keresztül Sport és Csemadok elnökként is tevékenykedett, közéleti szereplését a Nyugdíjas Klub vezetőjeként fejezte be. Gyerekek is bekapcsolódtak a közösségi életbe, eljártak citerázni, énekelni. Nyugdíjasként eljártunk a nyugdíjas klubba szórakozni. Még manapság el-eljárok.
Bizonyára van olyan kiemelkedő emlék, amelyet szívesen felidéz.
– Hirtelen mit is mondjak… a házassági évfordulók, kirándulások. De az a legszebb, amikor összejön a család: karácsonykor, névnapkor, születésnapkor.
Eszembe jutnak a karácsonyok is. A gyerekek úgy tudtak örülni a karácsonyfának. Órák hosszat, csak álltak és gyönyörködtek a díszes fenyőfában. Nézték, ahogy világítanak rajta a gyertyák. Egy kis ajándék is volt mindig a fa alatt.
Ön szerint mi a titka annak, hogy ennyi éven át kitartottak egymás mellett?
– Volt veszekedés, vita, de a végén mindig közös nevezőre jutottunk. Egyikünk se haragtartó. Nem hiszem, hogy egy család kibír 60 évet vita nélkül. Küzdöttünk azért, hogy jobb legyen. Szerettük egymást és a gyerekek is mindig összetartottak. Mindez a mai napig így van.
Voltak nehéz pillanatok is, de túléltük. Nem szabad elhagyni magunkat. Akármilyen nagy baj történt, mindig talpra álltunk. Közösségbe is jó menni. Olyankor nem az otthoni problémákra gondolok, hanem a többséggel gondolkodom.
A hosszú együttlét titka, a kitartás és a megbocsátás. Mert ha összeveszünk és nem bocsátok meg a másiknak, akkor ő sem fog nekem és a kapcsolat egyre jobban elmérgesedik. Elhatalmasodik az ellentét közöttünk. Hol az egyikünknek volt igaza, hol a másiknak, de azért mindig dűlőre jutottunk. Nálunk olyan sose nem volt, hogy ha összevesztünk, akkor másnap is haragudtunk volna. A gyerekek nem is tudtak arról, hogy összevesztünk.
 |
| A gyémántlakodalmon |
– A gyémántlakodalmat Búcson tartottuk. Nekünk nagy meglepetés volt. Úgy tudtuk, hogy az egyik unokánkat látogatjuk meg. Lányom még hozzátette: „Anyu, csípjék ki magukat”! Amikor az egész család jött értünk, szóhoz sem jutottam. Unokám, Csaba vőfélynek öltözött. A szobában körülállta mindenki az asztalt, a tálcán pálinkát hoztak, amivel koccintottunk. A vőfély kikérte a menyasszonyt. Úgy beszélt, ahogy a lakodalomban szokás volt. Majd Búcson folytattuk az összejövetelt. Ünnepi torta is volt, amelyen a mennyasszony, a vőlegény és egy 60-as szám díszített.
Aminek a legjobban örülök, hogy mind eljönnek hozzánk. Nem veszekszenek, hanem szeretik egymást. Nekem annál nagyobb boldogság nem kell!
A.K.
(Megjelent: Csallóköz 2012 februárjában)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése