Karácsonyi mese II.

Hunyady Sándor

Eseménydús karácsony

Mindnyájan elhallgattunk a vacsoraasztal körül, mert észrevettük János bácsi arcán, hogy meg akar szólalni. Ránéztünk, és kíváncsian vártuk a mesét, mert János bácsi ritka művésze az elbeszélésnek.

– Ez a história harmincesztendős! – kezdte. – Akkor még nem volt divat, hogy az asszonyok szanatóriumba vagy klinikára menjenek szülni, hanem bábát hívtak a házhoz. Nálunk is így volt. A feleségem vajúdott. A hálószoba becsukott ajtaján keresztül hallatszott fájdalmas jajgatása. Vele szenvedtem. Szerettem volna a falba verni a fejemet kínomban, hogy nem segíthetek rajta. Alig tudtam erőt venni magamon, hogy végezzem a dolgomat, mert rengeteg dolgom volt aznap. A gyerekek francia kisasszonya, egy svájci lány, leforrázta magát reggel. Olajkötések közt feküdt a vendégszobában. Az is jajgatott, hozzá is be kellett néha nézni, megvigasztalni és megkérdezni, hogy van-e valamire szüksége? Mert a szegény, idegenből jött, francia lány, rajtam kívül senkivel nem tudott beszélni a házban. Pedig igazán nagy szükség lett volna a munkájára. Éppen karácsony napja volt, neki kellett volna feldíszíteni a fát, amelyet a szalonba állítottunk föl. Rám szakadt ez a dolog is, mert a tudós asszony mind lefoglalta magának a cselédeket. Aztán be kellett menni a gyerekekhez. Erzsike ekkor négyéves volt, Kata három. Roppant izgalomban várták az angyalt. És azt is nyugtalanná tette őket, hogy nem látják az anyjukat, az ösztönükkel kitalálták, hogy tőle erednek azok a messziről hangzó sikolyok. Le kellett őket csillapítani. Megígérni, hogy a Jézuska csengettyűje mindjárt megszólal, és az anyjuk is nemsokára elő fog kerülni. A gyerekek mellé, a kisasszony helyett, hirtelen egy szegény ki parasztlányt hívattam föl a faluból alkalmi játszópajtásnak és pesztrának. Sárinak hívták. Tizenkét éves volt, de tíznek sem látszott a penészes, sovány kis teremtés. Az arca nagyon sápadt volt, csak az orra és a füle fagyott pirosra. Nagyon komolyan iparkodott betölteni a hivatását, de nehezen ment, nem tudott tekintélyt tartani. A gyermekeim zsarnokoskodtak rajta. Erzsike azzal gyötörte, hogy a játékait mutogatta neki: „Neked ilyen sincs, meg ilyen sincs!” – mondta hencegve a babáira és főzőedényeire. 

Csakugyan, ünnep este van, hogy szabadulhatott el családjától ez az apró, csizmás, kendőbe pakolt, tökmagnyi lányka?

Megkérdeztem: 

– Nálatok nincs karácsonyfa?

– Nincs semmi! Setét van! – mondta komolyan.

– Apád, anyád, mit csinál?

– Apám ül a kuckóban, anyám is csak ül, ő ruhát fódozott, amíg látott!

Kata lányom a vendég fejéhez vágta a labdáját. Követelőzött, hogy játszani akar. A kis, csizmás Sári szelíden engedelmeskedett, és visszagördítette a labdát. 

Valami a szívembe szúrt, ami nem tartozott a feleségem dolgához. Visszamentem a hálószoba ajtajához, csend volt. Rémülten bekopogtam, hogy miért van csönd? Baj van talán? Szinte örültem, hogy a tudós asszony olyan mérges türelmetlenséggel kerget el a küszöbről. 

De mindez a fele sem volt annak, ami e régi, karácsonyi délután hóval belepett, falusi házunkban történt. 

A lakás túlsó oldalán az apám haldokolt. Ágya mellett ott ült a vén járásorvos, bölcsen, mint egy ősz bagoly, de teljesen tehetetlenül. Az apám nyolcvanhárom éves volt, nagy egészségben élt, evett, ivott, pipázott egészen az utolsó időkig. Szinte azon a napon esett le a lábáról, amikor a feleségem szülési fájdalmai elkezdődtek. 

Mi baja volt? A kor! Nyolcvanhárom esztendő. Elfogyott az olaja. Gyönyörű szépen készülődött a túlvilági útra. A lélegzete nem lett kapkodó, csak csöndesedett. Az eszméletét sem veszítette el egészen. Néha az ajka néma mozgásával vagy csak az arckifejezésével érdeklődött, hogy megvan-e a baba?

A doktor azt suttogta a fülembe, hogy szabály szerint már régen meg kellett volna halnia, bizonyosan csak a legkisebb unokáját akarja megvárni.

Takargattam az apám, simogattam a kezét, majd visszasompolyogtam a hálószoba ajtajához, hallgatni szerelmes feleségem szenvedő jajgatását. És építeni kellett a fát is. Szaloncukrot aggatni és gyertyákat csípni a zöld fenyőgallyakra. Be kellett szaladni a kisasszonyhoz, megmérni, nincs-e láza? Odamenni a gyerekekhez, megesküdni, hogy most már a kéményen ül az angyal.

Végre délután hatkor megszületett a gyerek. A tudós asszony azt a hadvezéri bulletint küldte a szobaleánnyal, hogy nincs semmi baj, rendben ment minden. 

Ugyanekkor a doktor utánam kiáltott, hogy siessek, mert valami nagyon gyanúsat észlele.

Kinyittattam az összes ajtókat, hogy az újszülött vinnyogása behalljék az apámhoz. Ráborultam az ágyra, megcsókoltam a kezét. 

– Hallja, apám, hogy nyávog?! Fiú lett! – mondtam boldogan, szívszorongva és diadalmasan. 

Apám arcán valami furcsa, kedves fintor jelent meg, mintha mosolyogni, kacsintani akarna. Valami föllobbant rajta, mint mikor utolsót pislant a mécs. Azután vonásai kisimultak. 

A doktor nyugtalanul megmozdul, és közelebb lépett az ágyhoz… Ó, nem kellett, hogy megmondja, mi történt. Tudtam, hogy meghalt apám, abból a süket mozdulatlanságból, amelybe teste süllyedt. Valóban, talán várni akart csupán, amíg kihunyó lángja helyébe az új, kis láng kigyullad. 

Éppen csak egy imát mondhattam el, öt perc múlva megszólalt az angyal csengője. Be kellett mennem a szobába, beszívni a pörkölt fenyőgally és az égő viaszgyertyák illatát. Nézni Erzsi és Kata önző örömét, ahogy minden másról megfeledkezve sikongatnak a ragyogó karácsonyfa körül, amelyet kitágult szemmel, hódolattal és alázatosan bámult a szegény, félkoldus kis parasztlány.

Éppen egy játékbárány volt a kezemben, azt mutattam Kata lányomnak, hogy a bárány béget, ha megnyomjuk az oldalát, amikor megjelent a tudós asszony személyesen. Megnézte a fát, levett róla egy mandarint, hámozni kezdte, majd kegyesen engedélyt adott arra, hogy most már bemehetek a feleségemhez. 

Szegény drágám, kimerülten feküdt a párnán. Barna haja rendezetlen volt és nedves a verítéktől, mintha éppen most fürdött volna. Mellette a szomszéd ágyban, az én ágyamon, pólyába kötve a fiam. 

A bába fölemelte a pólyát, és elém tartotta. Dicskedve mondta, mintha ez főként az ő érdeme lenne:

– Gyönyörű gyermek! Ni, mekkora haja van!

Megnéztem a fickót, aztán az ágyra ültem. A feleségem bágyadtan mosolygott:

– Menj innen, Jancsikám! Engem még nem tettek tisztába! Szörnyű zilált lehetek! Szégyellem magam előtted!

Ó, Istenem, szégyelli magát! Ráhajoltam és összecsókoltam. A homlokát, a szemét, az ajkát! Mit tudják azt a fiatalok, akik majálisokon és tánciskolákban csókolóznak, hogy milyen végtelenül lehet szeretni egy asszonyt az ilyen pillanatokban! 

– Apus hogy van? – kérdezte hirtelen aggodalommal a feleségem, amikor a csók után leoldotta karját a nyakamról. 

Megnyugtattam, hogy most már nagyon jól.

– Hála Istennek! – suttogta megkönnyebbülten, és behunyta szemét. 

Elaludt. Lábujjhegyen mentem ki, vissza az apám mellé. Ő már halott volt, de a szobája csupa elevenség. Az éjjeliszekrényen ott a pipája és a dohányszitája. A paplanon egy széthullott újság. Ebből még a reggel felolvasott betegének a doktor. A falon ketyegett az óra, az óra fölött komolyan nézett Calvin János ezüstprofilja, azon a kerek gipsztányéron, amelyet oly jól ismernek minden régimódi protestáns házban.

Elképzeltem, hogy van gyász, amikor az ember olyan gyötrő fájdalmat érez, mint a fülszaggatás. De az én szenvedésemet mindenféle más érzés lágy, szinte meleg bánattá színesítette. Hálát éreztem, megnyugvást, hogy Isten kegyelme nemcsak az apám életét tette boldoggá, hanem besugározta elmúlását is, a szép halál fönséges ajándékát juttatva neki. Hosszú ideig üldögéltem az ágynál, kezem rátéve apám hideg kezére. Valóban nincs többé? Ó, dehogy! Hiszen én az ő folytatása vagyok. És folytatni fogják életét gyermekeim is.

Pihentem. Talán szundikáltam is. Lassankint egészen közönséges emberi érzések kezdtek ébredezni bennem. Éhség, szomjúság. Nyelvemet rátettem az egyik zápfogamra, amelybe fájdalom nyilallott. Eszembe jutott, hogy karácsony hajnalán förtelmes foggyökérgyulladásra ébredtem. Bizonyos, hogy fájt is a fogam az egész napon keresztül, csak éppen nem vettem észre, lelkemnek és testemnek sok, másféle, fontosabb dolga között.