Ha nincs otthon, legalább családias légkör

Így lesz minden a helyén.

A Dunaszerdahelyi Gyermekotthon Nagymegyeri részlegében jártunk

Gyerekek, akiknek nincsenek szüleik, akikkel nem törődtek, vagy bántalmaztak. Szerettünk volna betekintést nyerni, hogy miként élnek, hogy telnek napjaik és milyen esélyt kapnak az élettől azok, akik gyermekotthonban nevelkednek.

A nagymegyeri gyermekotthon aulájában már ott díszeleg a karácsonyfa. Központi helyen van, hiszen a gyerekek naponta többször is elmennek mellette. 

Rácz Éva az otthon részlegvezetője jön elénk, szívélyesen üdvözöl és bekísér az igazgatói irodába. Kisvártatva Výboch Katalin igazgatónő is megérkezik. Közben a gyerekek által készített képeslapokért jönnek. Mint megtudtuk, egy vállalat rendelte meg a gyermekotthontól és cserébe karácsonyi ajándékokkal kedveskednek majd.

„Gyakran sérült, elhanyagolt gyerekek kerülnek ide, akik nem mindig tudják behozni a lemaradást. Nem mindegyik jó tanuló és szeret olvasni, ezért is figyelemreméltó, hogy ha pár fiatal főiskolára jár. Akire az itteni közeg pozitívan hat és van benne igyekezet, annak főiskolára is van esélye.” – kezdi a beszélgetés az igazgatónő.

Az intézmény jelenleg 72 gyerekről gondoskodik. A nagymegyeri intézetben 39, Dunaszerdahelyenen 11 gyerek tartózkodik. Ezen kívül 22 gyerek – általában újszülöttek, illetve hat év alattiak – professzionális szülőknél él. Vannak halmozottan sérült fiatalok is, akiket speciális intézetben kell elhelyezniük a megfelelő ellátás érdekében.

Az elkészült képeslapok.

A gyermek-szülő kapcsolat

Mielőtt a szülőkön ítélkeznénk az igazgatónő bölcsen ezt mondja: „Nem szeretnénk, ha haragudnának a saját szüleikre. Figyelmeztetjük őket többször is, majd akkor ítélhetik el a szüleiket, ha már ők is bebizonyították, hogy jobban tudnak élni! A szülő sokszor nehéz élethelyzetbe kerül, és nem mindenki tud megoldást találni.”

Mi a leggyakoribb ok, amiért a gyermekotthon a megoldás? A válasz kézzelfogható – a rossz családi körülmények. Sajnos gyakran a szegénységgel összefüggnek olyan jelenségek, mint az alkoholizmus, a hajléktalanság és a gyermek elhanyagolása. Vannak lelki beteg szülők is, akik egyszerűen nem képesek a gyermekgondozásra. Ilyen betegségek a depresszió vagy a skizofrénia. „Többnyire nem árvagyerekek kerülnek hozzánk, de a szülők, miután elvették tőlük a gyereküket, továbbra is ugyanazt az életmódot folytatják, és gyakran a gyermek itt árvul meg.” – mondja az igazgatónő.

Az intézmény azon van, hogy a szülő és a gyermeke között ne szakadjon meg a kapcsolat. Fontos, hogy tudják hova tartoznak, kik a rokonaik, miért kerültek az intézménybe.

Karácsony közeledtével még fontosabbá válik a család fogalma. „Ünnepekre igyekszünk a szélesebb családi kört is bevonni, hogy hazakerüljön az összes gyerek. Van pár gyerek, akiknek nincs hová mennie. Megpróbáljuk pótolni az otthont, és közösen karácsonyozunk. Szilveszterre viszont téli tábort szervezünk nekik.” – magyarázza Katalin, és tovább folytatja – „A családokkal együttműködünk, ellátogatunk hozzájuk, felmérjük a körülményeket. Nem az életkörülmények a meghatározók, hanem a szülői szeretet és az összefogás. Ahol probléma lenne a gyerek ellátása, vagy attól tartanánk, hogy bántalmazzák őt, oda nem merjük elengedni őket.”

Lelki nehézségek

A rendszerváltáskor megalakult intézmény 2005-ben tért rá a családias formára. A nagy átalakítást követően jöttek létre a lakásformák. Előtte kollégiumi légkör uralkodott. A mostani sokkal pozitívabban hat a fiatalságra, valamivel könnyebb a beilleszkedésük is. 

Egy csoportban 6-10 gyerek él. A legfiatalabb most lesz hat éves, de a legtöbbjük 10-18 év közötti. A legkisebb is már az iskolát látogatja, ő a nulladik osztályba jár. 

Egyértelműen a kamaszkor a legnehezebb. Az érzelmektől túlfűtött, lázadó korszakban, ha sikerül megbékéltetni a gyermeket, akkor könnyebben átlendül a nehezén. „Sokszor nagy adag harag van bennük, hogy miért pont őket érte a sors, hogy nem élhetnek családban, miért kell gyermekotthonban lakniuk. Elkerülhetetlen esetenként a negatív megbélyegzés, amely az iskolában érheti őket azzal kapcsolatosan, hogy nekik nincsenek szüleik, vagy nem akarják, nem szeretik őket. Próbáljuk a haragot oldani bennük, ha több időt nálunk töltenek, akkor valamilyen szinten sikerül is.” 

Leckeírás közben.

Van kiút

Az intézmény részt vesz egy projektben, amellyel jelenleg három fiatal felnőttet támogat, akik már elhagyták az otthont. Pozsonyban egy évig fizeti helyettük a lakbért és egy mentor is a segítségükre van a mindennapi problémák megoldásában. „A program nagyon bevált. Ez is egy jó támasz, míg talál munkahelyet és kialakítja az új életét. Nem engedjük el a kezét, még akkor sem, ha elmegy innen.” – magyarázza Výboch Katalin.

Tény és való, hogy nem mindegyikük él ezzel a lehetőséggel és inkább a rossz utat választja, akkor nem tudnak rajta segíteni. Ilyen is akad, de nem túl gyakori.

A kamaszkor végével rájönnek arra, hogy jobb, ha elvégzik tanulmányaikat, mert így munkahelyet is találnak. Azok is, akik inasnak tanulnak, érettségizni is szeretnének.

Az élet pénzben mérve

Az alapellátást, az ételt és az öltözködést, állami pénzből fizetik, és az adományok segítségével a többletköltségekre is jut. Gyűjtik a 2 %-os adót és létrehoztak egy nonprofit alapot is, amely a gyerekek szabadidős foglalkozását támogatják. Bíztatják őket, hogy látogassák a sportklubokat és a szabadidőközpontot. Járhatnak táncra, zenére, sportra, bármire, ami érdekli őket. A felnőttkor elérésével lehetőségük van a jogosítvány megszerzésére is. Ezzel is több eséllyel indulnak az életbe. 

Az intézmény évente többször szervez kisebb kirándulásokat. Nyáron egyhetes üdülésre mennek a nevelőkkel. A helyszínt a gyerekek választják ki. Ezzel is a látókörüket szélesítik. Fontos, hogy megismerjék környezetüket és a szomszédos országokat is. 

Mielőtt még azt mondanánk, hogy milyen jól élnek, megvan mindenük, rögtön eszünkbe jut, hogy milyen lelki traumán eshettek át, hány heg lehet a szívükön, és máris nem szeretnénk a helyükben lenni. A nevelők igyekeznek a szülőket pótolni és annyi szeretet adni, amennyi csak tudnak. Ahogy elnéztem őket, ez nem csak egy munka, hanem hivatás! 

A sajnálattal nem sokra mennek a gyerekek, ezért megkérdezem mi az, amire szükségük volna, hátha akad olyan ember, aki tud és szeretne segíteni. Mivel az állam anyagilag túlságosan nem kényezteti el őket, ezért elfogadnak jó állapotban lévő ruhákat, kisbaba holmikat (ezeket a professzionális szülőkhöz juttatják el), tartós élelmiszert a konyhára, papír és rajzeszközöket, amivel fejleszthetik kreativitásukat, de anyagi hozzájárulást is. Az Apró Örömök Alapítvány számlaszáma: 4410019503/3100.

Mindenkinek megvan a feladata.

A mindennapok

A beszélgetés után lehetőségünk van körülnézni, elbeszélgetni egy kicsit a gyerekekkel, nevelőkkel. Az intézmény emeleti folyosójáról rögtön egy tágas nappaliba kerülünk. A bejárat körül cipők sorakoznak katonás sorrendben. Egy nagy lakás több gyerekszobával. Minden csoport külön lakással rendelkezik – összesen négy – és úgy él, mint egy nagycsalád. A gyerekszobák két-három gyereknek vannak berendezve. A jól felszerelt konyhában az étkezőasztalnál az egész „család” elfér. Meglepően mindenütt rend és tisztaság uralkodik. A berendezés és a bútorzat megkímélt állapotban, azt mondhatnánk, hogy itt nem is gyerekek élnek. Pedig el kell hinnünk! Tudják, hogy az övék és meg is kímélnek mindent.

Délután lévén páran tévét néznek, vagy a szobájukban rakodnak, vagy épp most érkeztek meg az iskolából. A házi feladatok is készülnek rendesen. Büszkén mutatják meg a szobájukat, és illedelmesen megköszönik az édességet, amit hoztunk – természetesen üres kézzel nem jöhetünk. A nevelő szépen berakja a spájzba, „majd uzsonnára elfogyasztják” – teszi hozzá.

Csillogó szemekben kíváncsiság lakozik. A kisebbek hamar szóba állnak velünk, a nagyobbak egy kicsit szégyellősek, de azért párat szóra tudunk bírni.

Évike 15 éves és cukrász szeretne lenni. Már ki is választotta a megfelelő iskolát. Hétvégén együtt sütnek a nevelőkkel, szereti ezt a tevékenységet. Kicsit szégyellősen hozzáteszi „jobb így élni, mint egyedül.” A vacsorát is közösen készítik a nevelőkkel. A felelősségtudat a napi takarításban is meglátszik. Mindenkire jut egy kis házimunka.

A nevelők tudatával bármikor kimehetnek a városba, az ajtók nincsenek bezárva előttük, és szökésre sem volt példa.

A kicsi Barbara – aki már hét éves, de alacsony növésű – büszkén vezet szobája felé és mutogatja játékait. Testvérével él közösen. Szüntelenül mosolyog, és azt sorolja, kivel szeret együtt jásztani.

Az utolsó csoportnál a konyha jelenleg a „főhadiszállás”. Az elsőosztályos Petike leckét ír. „Ő” betűket kanyarítja mesterien, másnap biztos egyest kap rá, olyan szépek a betűi. Két vidám nevelőnő képeslapokat „gyárt” három gyerkőccel. Zajlik az élet, mint a nagycsaládoknál!

Ando Krisztina

Képek: a szerző

(Megjelent: Szabad Újság 2011 karácsonyán)