Budapesten az Andrássy úti Művész kávézóban találkozunk. Egy közvetlen, kedves ember ül le mellém, hogy elbeszélgessünk egy kicsit a zenéről, az életéről és az ünnepek közeledtéről. Nem bírom „kordában tartani” és gyakran elkalandozik, de így lett igazán íze a beszélgetésünknek. Sok mindent megtudtam róla, a gondolkodásáról és az életfelfogásáról. Számos igazságot mondott, amin érdemes elgondolkodni! Varnus Xavér orgonavirtuóz egy kicsi másként – vallomásokkal.
Mindig is zenész szeretett volna lenni, vagy voltak más tervei is?
Öt éves koromig minden akartam lenni, de öt és fél évesen jött az orgona, azóta semmi más. Egyre többször veszem észre, hogy vannak a Földön motiválatlan emberek, akik 30-40 évesek. Az, hogy a 18 éves fiatalok tömegesen motiválatlanok, csak lézengenek és egyetlen főállásuk a facebook, ezt még nem tartanám annyira aggasztónak, de ugyanez megmutatkozik az idősebb korosztályon is, az már baj. Úgy gondolom, a depresszió valójában az unalomnak a minősített esete. Ha a szerelem, a barátság nagy mennyiségben benne van az ember életében, és mindezek mellé még akad egy olyan fontos vagy fontosnak hitt rögeszme, amellyel szenvedélyesen el tudja foglalni magát, akkor emellett nincs ideje depressziósnak lenni. Még nem láttam olyat, aki szenvedéllyel metszette volna a rózsáit a kertben vagy bármi egyebet tett volna és közben depressziós lett volna. Sokszor láttam a tipikus amerikai unatkozó milliomos feleséget, akinek az maradt életének egyetlen motivációja, hogy aznap is őrületes mennyiségű pénzt vásároljon el. Ezeknek az embereknek teljesen felesleges az életük, hiszen nem érnek többet, mint 70 kg-os vegyi üzem, amit karbantartanak. Kegyetlen így kimondani, de úgy érzem, tartozom a világnak ezzel!
Sajnos azt vettem észre, hogy az emberek egy jelentős része méltatlan az életre. Hiszen az élet olyan rendkívüli és ritka állapot, amit egyfajta örökös ünnepként kéne megélni! Amióta közösségi oldalon részt veszek, látom, mennyire sok a depressziós, pesszimista ember. Vannak páran, akik rendszeresen megírják problémájukat. Sokszor gondolok arra, hogy valójában ebben a világban az a státuszom – az orgonálást leszámítva – hogy sok embernek egyfajta reménysugár vagyok. Megtanultam a saját életemen a nagy leckét, hogy a siker egyetlen titka, hogy pont eggyel többször kell tudni felállni, mint ahányszor elesik az ember. Sajnos nem tanítják meg a minőségi életet. Az emberek általában felkészülnek a karácsony estére vagy a születésnapjukra, de a hétköznapokkal nem törődnek. Üzenném nekik, hogy kevesebbet az ünnepekkel és többet a hétköznapokkal! Ugyanis az ünnepek után azért van a sok öngyilkosság, mert jön a szürke, pedig ott kéne színezni.
Ahogy mondta, már gyermekkora óta szenvedélye az orgona. Mennyire volt hatással Önre az édesapja, aki viszont zongorázott?
A mindennapi életünkben benne volt a zene. A zene az egy életforma, ilyen értelemben inspirált. Ráadásul apám volt az első rendbontó a családban. A családunk polgári oldala addig tisztes bírókból, orvosokból és kereskedőkből állt. Valószínűleg a genetikai törést nagyapám és nagyanyám házasság jelentette. A nagyapám egy Franciaországból elszármazott abszolút kockafejű, bürokratikus, de végtelenül szeretnivaló és kedves. A nagyanyám állandóan lobogó, aki 25 másodpercenként másba volt szerelmes, miközben a nagyapámmal élt hatvan évig. És ez így volt jól! Akkoriban ilyenek voltak a házasságok. Annyira nem illetek össze, hogy már ettől illettek össze. Ebből a furcsa kettősből jött létre az a genetikai mix, ami először apámban manifesztálódott, majd bennem. Mindkettőjükből örököltem valamit, hiszen a saját munkámban rögeszmésen aprólékos vagyok, és nagyon komolyan veszek minden egyes mozzanatot. Talán én vagyon az egyedüli Budapesten, aki megértem azt a történetet, amikor Wagner a Bayreuth házat építette. Ott állt munkásköpenyben és minden egyes beérkező téglát megkocogtatott egy ezüst kalapáccsal. Amikor megkérdezték tőle, hogy mit csinál, a válasza ez volt: „Figyelnem kell a minőségre, mert minden egyes tégladarabban benne van az én operám.” Tehát ilyenfajta törődés van bennem is, de ugyanakkor bennem van a nagyanyám csapongó lendülete is.
Bejárta az egész világot. A közönség mennyire más itthon és a nagyvilágban?
A különbség legfeljebb abban van, hogy egy ember megítéléséhez érzelmileg mennyi pluszt adnak hozzá. Ha elmegyek Erdélybe vagy Felvidékre koncertezni, mindig lehet érezni a koncerten azt a többletet, hogy minden sérelem és fájdalom ellenére szeretik azt, ami az anyaországból jön. Ha elmegyek más országba, akkor nyilván nullából kell elindítani a koncertet. A vége már ugyanaz, ha az ember ügyes.
Világutazóként, aki több helyen élt már a világban, hol érzi magát igazán otthon?
Egyszerű a válaszom, ami nyilván sokakat bánt vagy sért. A haza kérdése meglehetősen fura dolog, mert az én nagyanyám és dédnagyanyám generációjának éppúgy része volt Kassa, mint Zalaegerszeg, bár ez utóbbi helyen sosem jártak. Az én gyerekkoromnak már része volt Csehszlovákia, mint Kassa és Zalaegerszeg is. Ha elmentem egy-egy magyar városba, ahol senkim sem volt, akkor nem éreztem magam otthonosan. Akkor jöttem rá, hogy a definíciók nagyon ostobák. Ugyanis amikor nagyon sok év után, 1989 novemberében visszajöttem Kelet-Európába tele voltam gyerekkori emlékekkel. Akkor jöttem rá, hogy ez az egész díszlet. Itt éltem gyerekként, ebben a kávéházban töltöttem mindennapjaimat, ide jártam a Zeneakadémiára – itt töltöttem az életemet. Egyszer csak beültem a kávéházba és minden idegennek tűnt. Itt minden rém áruló, mert minden úgy néz ki, mint régen, de már nem az. S akkor ébredtem rá, hogy a haza nem geológiai pont. A gyerekkoromban létezett itt egy olyan közösség, amit nagyon szerettem és tagja voltam, mindig ide vágytam vissza. Az ember furcsa módon, amikor a közösségbe vágyik vissza, mégis a helyet mondja. Most megint itt vagyok, és újból kialakult egy társaság, ami miatt szeretek itt lenni. Így a hazám a világ az összes civilizált pontja: olyan helyen, ahol legalább akad 15-20 ember, akivel beszélgethetek és fontos számomra. Felvidék és Erdély így lett a hazám része. Ekkor jön rá az ember, hogy az ostoba politikusok bármennyire is ott állnak a vonalzóval és a piros tollal a térkép fölött, ezt nem fogják tudni áthúzni. Ezért soha nem éreztem jelentőségét a magyarországi népszavazásnak. Ez az egész a cirkusz része volt. Márai Sándor megmondta: „Gyanús, amikor összekeverik az államszeretet és a hazaszeretetet.” Az állam egy érdek, a haza pedig a végzet. A kettőnek semmi köze egymáshoz.
Az ünnepek alatt mennyire lesz elfoglalt?
Régi hagyomány, hogy szenteste mindig vidéki templomban, karácsony napján mindig Budapest fő református templomában szoktam orgonálni. Egy ideje nehézkessé teszi az életemet, mert a kettő között a családot is vizitálni kell, így aztán mindig rohanással telik. A legtöbb bírságomat, mindig karácsony idején szoktam begyűjteni.
Vannak-e hagyományok az ünnepek során, amiket szívesen felelevenít?
Nálam az egész életnek van egy liturgiája, nem csak a karácsonynak. Sokszor hangulatában eléggé különböző helyekre utaztam karácsonykor, ami egy kicsit mindig felborította az ünnepek hangulatát. Amikor az ember mondjuk Thaiföldön tartózkodik 41 oC-ban szenteste, akkor az más.
Akkor bizonyára vannak érdekes történetei is az évnek ebből az időszakából.
Akadnak egészen furcsa, különös dolgok is. Egyszer pont karácsonykor történt velem, hogy Detroit környékén koncerteztem, és egy idős bácsi is eljött. Különleges magyar neve volt, és igen szép oroszlánfejű faragott botra támaszkodott. Beszélgettünk. Majd egy évre rá itthon egy vidéki városban adtam koncertet. A lelkész a koncert után bemutatta az egyház képviselőit és a főgondnokot, akinek ugyanolyan neve volt, mint az idős bácsinak. Megkérdeztem tőle, hogy nem él-e rokona Detroit környékén. A válasza az volt, hogy az apja ott élt, de már meghalt, a 70-es években látta őt utoljára. Én erre azt feleltem: „Szeretném az apukájának átadni az üdvözletemet, mert én egy éve találkoztam vele.” Többször is elutasította, állította, hogy még gyerekként elhagyta őket és később meghalt balesetben. Elmondtam, hogy beszélgettem vele és a botot is említettem. Teljesen átalakult, zokogó görcsöt kapott, s mint kiderült, emlékezett arra, milyen botja volt egykor. Az volt a fantasztikus, hogy sikerült őket összehozni.
Mit jelent Önnek a karácsony?
Van egy ellenkező felfogásom. Ha belenézek a hétköznapok világába, akkor azt látom, hogy az emberek az év 364 napján kicsinálják egymást. Nem lehetne az arányokat megfordítani? Legyen egy nap az évben a gyűlölet napja, de a maradék 364 nap a szeretetről szóljon. Ezáltal megfordulna a világ sorsa. Ugyanígy vagyok a Magyar Kultúra Napjával, ez óhatatlanul előhozza azt, hogy többi nap a bunkók napja?
Van két nagy fia, mindketten Kanadában élnek. Találkoznak az ünnepek során?
Mikor hogy, de ennek nincs törvényszerűsége. Gyakran beszélek a gyerekekkel, de ők már nagyok, élik a saját életüket. Legyünk őszinték, mindig a lelki távolság a fájó. Persze jó, ha ott vannak, de az igazi összetartozást nem ez jelenti. A kisebbik fiammal 4-5 naponta írunk pár mondatot egymással a neten, de ezek a mondatok mindig jókor érkeznek.
Régi rögeszmém, hogy Magyarországon és Kelet-Európában nagyon sok család láthatólag kényszerből van együtt. A gyerekek alig várják, hogy elmúljanak az ünnepek, elviselhetetlen számukra az otthonlét. Unalmas a középkorú generáció és nem ért semmit a gyerekekhez. Van az a régi francia mondás, ami sajnos igaz, de meg lehet változtatni: Isten a barátokkal kér az embertől elnézést a rokonaiért. Nincs rosszabb, mint egy rossz család, és nincsen jobb, mint egy jó család. Azt gondolom, hogy sokkal kevesebbet kellene foglalkozni a lakások állagával és inkább egymással törődni. Generáción belül is mennyire nem tisztelik egymást, és csak vakkantanak a másiknak. Ezért lenne jó időről-időre kötelezővé tenni egy angliai középosztálybeli család látogatását. 40 év után is meg lehet nézni, milyen tisztelettel vannak egymás iránt. Lehet, hogy ott is elegük van már egymásból, de akkor is tisztelik, embernek tekintik a másikat. Ezért szeretek a volt feleségeimmel – a franciával és az angollal is – találkozni, mert emberek maradtunk és tiszteljük egymást.
Ando Krisztina
Fotó: V. X.
(Megjelent: Szabad Újság 2012 decemberében)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése