Emlékezzünk az ártatlanul kivégzettekre!

1993-ban állíott emlékmű az áldozatok nevével. 

A szabadkai Bogner István egyetemi tanár elbeszélése alapján

November első napjai az emlékezés óráiról szóltak országhatáron innen és túl. Délvidéken sem volt ez másként. Megboldogult hozzátartozókra emlékeztek, de nem csak a temetőkben, hanem a tömegsíroknál is. 

1944-45-ben a partizánok több ezer ártatlan embert végeztek ki. Legtöbbjük magyar, horvát, német nemzetiségű volt. Szabadkára október 10-én vonultak be a partizánok. A kivégzett áldozatoknak még holtukban sem adták meg a végtisztességet, a holttesteket tömegsírokba dobálták. Az áldozatokat háborús bűnössé kiáltották ki, vagyonukat elkobozták, hozzátartozóikat megbélyegezték. Az alaptalan vádak alól az áldozatokat és a hozzátartozóikat nem mentesítették, anyagilag nem kártalanították, és nem is rehabilitálták őket.

Bogner István és felesége az emlékező keresztnél.

A Visegrádi Szent György Lovagrend Nyári Egyetemét Szabadkán rendezte, melynek keretén belül a 44-es parcella tömegsírjánál emlékeztető keresztet állítottak, hogy soha többé ne ismétlődön meg a népirtás. A lovagrend egyik tagjának és számos szabadkai családnak is ott nyugszik családtagja, rokona, barátja – összesen 850 szabadkai magyar. Erről beszélgettem Bogner István egyetemi tanárral, a lovagrend tagjával, akinek édesapját kivégezték.

„Édesanyám elbeszélésből tudom – mert én 1944 őszén születtem, bátyám másfél éves volt –, hogy a németek tervszerűen visszavonultak a moszkvai és a sztálingrádi csata után, a románok átálltak a szövetségesek oldalára. Ekkor már egyértelmű volt, hogy itt már minden elveszett” – kezdi a beszélgetés Bogner István, majd folytatja – „jöttek az oroszok és a partizánok. Elsőként az oroszok jöttek be. Aznap reggel 8 órakor telefonáltak hozzánk, és azt üzenték, hogy Újvidéken vannak az oroszok. A szüleim nem akarták elhinni. Majd 10 óra körül újból hívták, hogy most már Topolyán vannak. Közben édesanyám kinézett az ablakon és az udvarban már két orosz katona volt. Gyorsan jöttek, viszont ügyesen el is vonultak Szabadkáról, vagy legalábbis abból a városrészből, ahol mi laktunk. Figyelmeztettek minket, hogy nagyon vigyázzunk, mert jönnek a partizánok, akik nagyon kegyetlenek.”

A 44-es parcella.

A partizánok október 10-én vonultak be Szabadkára. Rá egy hétre a városban bevezették a katonai igazgatást. Bogner Józsefet, István édesapját az elsők között tartóztatták le. Mi volt a bűne azon kívül, hogy magyarnak született? A két világháború között a Királyi Jugoszláviában egy diákotthon igazgatója volt. Ugyanakkor a gimnáziumban magyar nyelvet tanított. 1942-ben meghívott országgyűlési képviselő lett a Horthy-kormányban. Ez utóbbi erős vádpont volt ellene, de még súlyosabbnak számított az, hogy ő a Délvidéki Magyarság c. lap fő- és felelős szerkesztője volt. Természetesen a háború alatt egy kormánypárti lap sem írt elmarasztaló cikkeket sem Horthyról, sem az egész helyzetről. A halálos ítéletét azzal indokolták, hogy írásaival félrevezette a szabadságszerető népet és a dicsőséges vörös hadsereget keleti barbárságnak nevezte. „Ezek voltak a fő pontok. Közéleti személyiségként exponálta magát a Horthy-korszakban – ez tény. Viszont azt már elfelejtették, hogy a helyi Népkörben (magyar művelődési ház Szabadkán – a szerk. megj.) egy kultúrműsor alkalmával kommunista fiatalok léptek fel, akiket le is tartóztattak. Édesapám az érdekükben járt el, hogy elengedjék. Aki ilyenre kérte édesapámat, annak megtette, viszont később ugyanezt nem viszonozták neki. Még az evangélikus pap is azt mondta édesanyámnak a letartóztatás után, hogy elvből nem segít. A nép ellenségének nyilvánították” – meséli Bogner úr.

„Legyen ez a harangláb a népek összetar-
tásának jelképe minden harangkondulás
emlékezésünk  jele és tisztelgés az
áldozatok emléke előtt” - 2002-ben
készült harangláb felirata. 

Az újságok 1945. május 9-én megírták, hogy halálra ítélték, de őt már április 25-én kivégezték. „A papírokat csak novemberben küldték ki, amelyen a kivégzés dátuma nem szerepelt. Mindezt csak elbeszélések alapján tudtuk meg” – magyarázza Bogner István, és tovább folytatja – „egy asszony által tudjuk, hogy esténkén a partizánok óráit javította. Ugyanis mielőtt tanár lett órásként dolgozott. Ez is egy mód volt arra, hogy tartsa a kapcsolatot a külvilággal és a családjával. Alkatrészeket kellett rendelnie, így tudta édesanyám, hogy még él. Egy-két levelet még a családjának is írhatott. Az utolsó levelet március 19-én kaptuk – születés- és névnapján –, amiben azt írta, hogy hamarosan szabadulni fog és boldog család leszünk. A börtönben tudta meg, hogy megszülettem, de sosem láthatott már, áprilisban kivégezték.”

Egy 16 éves gyereket azért végeztek ki a partizánok, mert amikor a városba bejöttek a magyarok ő Petőfi verset szavalt. Egy 12 éves kislány azért halt meg, mert amikor a partizánok nagyszüleiért jöttek, ő belekapaszkodott a nagymama szoknyájába, így őt is elvitték. Elég volt az is, hogy a szomszéd valakire valami rosszat mondjon, megkeresték és elvitték az illetőt.

A rendszerváltásig mindez tabutéma volt, de többen titokban gyűjtötték az adatokat. Később megjelent egy könyv erről, amelyben 4000 név szerepel benne, amely Szabadka és környékének II. világháborús áldozatait sorolja fel. Van, aki még most sem meri elmondani, amit tud, mert annyira belevésődött a félelem…

Ando Krisztina

Képek: a szerző felvételei

(Megjelent: Szabad Újság 2012 novemberében)