Margóra #03

 „Ahol mindig süt a nap!”

„Valamit otthagyunk magunkból, ha elhagyunk egy helyet, ott maradunk, noha elutazunk. És vannak olyan dolgok is bennünk, amelyeket csak azáltal lelhetünk meg újra, ha visszatérünk ezekre a helyekre” – Pascal Mercier. 

Pontosan így lehet jellemezni azt az élményt, amit átéltem azon a bizonyos szombaton Hatvanban. Mit is kerestem Hatvanban? Mielőtt belevágnék az élményem részletezésébe, el kell mondjam, hogy ez a kis jegyzet úgy készült, mint a Luca-széke, apránként, de azért összeállt – remélem. Az élmény után pár napjára olvastam a fentebb említett idézetet, és a arra a következtetésre jutottam, hogy ez a Pascal Mercier valamit nagyon tud. Pontosan ezt éreztem Hatvanban, és már most tudom, hogy jövőre visszamegyek oda és én is „Cimbora” leszek. Na még mielőtt teljesen kuszává válna számodra ez az egész ügy, akkor elkezdem az elejéről…

Még úgy február végén kaptam egy meghívást barátnőmtől egy rendezvényre, amelyet a Bátor Tábor (továbbá csak BT) szervez. Igent mondtam és vártam a nagy napot. 

Előtte való napokban igazán sok munkám akadt, így csak gyorsan érdeklődtem, hogy miként jutok a helyszínre. Arról már el is felejtettem megkérdezni, hogy mire számítsak, milyen program lesz. Sebaj, meglepetés, és szeretem a pozitív meglepetéseket. Azt is be kell vallanom, hogy a feszített tempót követve péntekre már nagyon fáradt voltam és semmi másra nem vágytam volna a legjobban, mint szombaton tízig aludni, végre kipihenni magam. Ehelyett viszont negyed hatkor keltem, de nem panaszkodom – megérte. 

A hatvani vasútállomásnál busz várt az érkezőkre, akiket ingyenesen szállítottak a tábor helyszínére, amely a város zajától távol, idilli környezetbe várta az érkezőket. Már a parkolóban mosolygós emberkék fogadtak, pontosabban egy gyilkos galóca, amely egyáltalán nem volt mérges és egy békára hasonlító egyed. Nagyban integettek, mosolyogtak és irányították a zökkenőmentes parkolást. Kezdetnek nem is rossz…

A művem :) 

A regisztráció után írhattam magamnak névjegyet, amelyet kiragasztottam a kabátomra. Mindenkinek volt, így bárki is jött velem szembe rögtön láttam, hogy hívják, megkönnyítve a megszólítást. A Cimborák – így nevezik az önkéntes dolgozókat – gondoskodtak a változatos programról. Az üdvözlő köszönés után BT tánc következett. Sokan felszabadultan táncoltak. Én csak csendesen szemlélődtem. Valahogy még nem következett be a teljes feloldódás. Na ne gondolja senkise, hogy az egész napot így töltöttem, mert gyorsan alkalmazkodtam az új helyhez és a körülményekhez! Barátnőm „parancsára” – itt kiélheted gyermeki énedet és senki nem néz hülyének! c. fejezet után, azon kaptam magam, hogy a többi gyerekkel együtt hajtogatom a lepkét és a virágot. Előtte pedig bejártuk a tábort két cimborával, akik bemutatták az egyes helyszíneket, és kedves történeteket fűztek hozzájuk. 

Akár bátorkodhattam is volna, csak már nem került rám sor. Hiába látni rajtam, hogy elmúltam 18… – ez van. Amúgy felnőttek is kipróbálhatták az óriás hintát, amely 9 méterről landol, vagy a mászófalat és egyéb ügyességi dolgokat. 

Ha megnézzük a BT honlapját, akkor azt olvashatjuk, hogy daganatos és krónikus betegséggel kezelt gyerekeket várnak a tábori kalandokra. A táborban voltunk legalább ötszázan, rengeteg család, sok gyerek, de én egy beteg gyereket sem láttam. Mindegyik mosolygós, örömteli, életvidám és egyszerűen boldog volt. 

A végén újból felcsattant a BT tánc – ezt már én is táncoltam, önfeledten. 

A.K.

Fotók: saját, net (1)