Mégis győzött a forradalom!

Balról jobbra: Práznovszky Miklós, Kiss Imre,
Berényi Margit és Thurzó Frigyes

Az 1956-os forradalomban elszánt fiatalok harcoltak egy szebb és élhetőbb jövőért. Thurzó Frigyes és Kiss Imre is köztük volt, de ahhoz, hogy álmaik valósággá váljanak még jó pár évtizedet várni kellett. 

Vitéz és lovag Thurzó Frigyes részt vett a II. világháborúban a Hunyadi Páncélos Hadosztálynál harcolt. A háború után visszament a villamos művekhez dolgozni, megnősült és belecsöppent szobordöntéstől kezdve a rádiónál folytatott harcokba, ugyanis a Baross utcában lakott, ahol szintén harcok folytak. Ezt követően letartóztatták, három napig a rendőrségen volt. Szabadulása után, mivel Nyugatos volt és az 56-os eseményekben is részt vett, megkülönböztetetten rossz helyre volt elkönyvelve. Ennek a hátrányát sokáig érezte. Amikor a rendszerváltás megtörtént, belépett az 56-os szövetségbe, mint akkori politikai fogoly és kitüntetéssel jutalmazták. 

„Mindez annak idején lelkesedés volt, nem is lehetett kitérni előle, mert a tömeg sodort az egyik helyről a másikra” – kezdi a történetet Frigyes úr, majd folytatja – „már hajnalban kint voltunk az Orzy téren, ahol nagy autózúgást hallottunk. Egy ÁVÓ-s kocsi volt, amely felborult. Mindez a közvetlen közelünkben történt. Az autó tele volt fegyverrel. Mikor ezt megláttuk, ami a kezünk ügyébe került fölkaptuk és fölszálltunk egy teherautóra, amely bevitt minket a Rákóczi térre. Ott már folytak a harcok és mielőtt még észbe kaptunk volna gombnyomásra kibillentettek minket a teherautóból, amely gyorsan el is ment. Így vettem részt a harcokban.”

„Visszagondolva most már másként látom a dolgokat. Akkor még fiatal voltam, nem volt félelem bennem, hanem a vakmerően és meggondolatlanul mentem előre. Most már más szemmel nézem a dolgokat, de egyáltalán nem bántam meg!” – mondja határozottan.

Azóta a túlélők közül sok bajtársa elhalálozott, de akik még élnek, tartják a kapcsolatot. Minden ünnepségen részt vesznek, de valahogy egyre kevesebben vannak. 

Magánjellegű küzdelem volt

Szentendrei barátja Vitéz Kiss Imre szintén részt vett a forradalomban. Saját bőrén sok mindent megtapasztalt és szívesen megosztotta élményeit.

Szentendrei fiatalokkal ment Budapestre, de a harcok mellett szerette volna tudni mi a helyzet a fővárosban. A katonai honvédségnek megtiltották, hogy részt vegyen a harcokban. A katonák, őrmesterek, tisztek, akik kimentek és segítettek a harcoló pesti srácoknak, azoknak este vissza kellett menni a laktanyába. Mindezt nagyon szigorúan ellenőrizték. Magyar szívük vitte oda a harcolókhoz. Elmagyarázták, miként tartsák a puskát, hogyan lőjenek. 

„A Corvin közben harcoltam és a közelben lévő Üllői úti laktanya parancsnoka, Maléter Pál szigorúan ellenőrizte a katonái jelenlétét. Az ott szolgáló katonák elmondták, hogy nem egyszer pesti fiatalokra tüzet parancsolt, akik közül többen meghaltak. Majd ő lett a honvédelmi miniszter” – emlékezik vissza Imre úr és tovább mesél „nem érzek gyűlöletet az oroszok iránt, hiszen én is három szovjet katonával harcoltam együtt a Corvin közben. Ők azt mondták nekünk, hogy mi a szabadságunkért harcolunk, és ők nem akarnak elnyomók lenni. Így mellénk álltak.” 

Kis Imre elmondta azt is, ami legjobban fájt neki: „Voltak rosszul asszimilálódott magyarok, akik bemenekültek Magyarországra a szomszédos területekről és ők rögtön 1957-ben az orosz csapatok bevonulása után behódoltak az idegen hatalomnak, és azokat szolgálták. Ez volt számomra a legborzasztóbb!”

Mi lett volna a megoldás? Imre úr szerint a Magyarországon tartózkodó szovjet csapatok ellen a szabadságharcos vezéreknek kellett volna a katonai hatalmat átvenni és mozgósítani. Más lett volna minden. Mert az első megszálló szovjet csapatok vagy nem harcoltak, vagy átálltak. A második hullámot is legyőzhették volna, ha a pozícióban lett volna az a 800 ezer magyar honvéd korszerű felszerelésével, és nem csak a felkelők próbálkoznak. Így magánjellegű küzdelem volt. 

„És mégis győzött a forradalom akkor, mikor a leverést követően több tízezer embert elűztek az országból. Féltek, hogy a forradalom részvétele az életükbe kerül, így nyugatra menekültek és mindenkinek elmondták, hogy a kommunizmusnál borzasztóbb, rettenetesebb és embertelenebb társadalmi rend nincs. Ezeknek az információknak a hatására a nyugati kommunista pártok felbomlottak. Mindez a Szovjetunió bekerítését jelentette és az amerikai harcászati fölényt. Ezt követően a Szovjet hatalom összedőlt és megbukott” – magyarázza Kiss Imre.

Nagyon sokan, akik nem menekültek el, azokat besúgták, vagy fénykép alapján azonosították. „Én hat szentendrei fiatallal harcoltam együtt. Csak az egyik menekült el, mert Szentendre főterén Lenin kerámia domborművét körbevitte, közben szidta és földhöz vágta. Ő biztos volt abban, hogy feljelenik tettéért. Így Svédországba menekült. A többiek viszont Szentendrén maradtak és senki nem árulta el a másikat. Mára csak négyen élünk és jó barátságban vagyunk.” – zárja a beszélgetést Kiss úr.

A.K.

Képek: Práznovszky Miklós (1), net (2)

(Megjelent: Szabad Újság 2010 októberében)