Müller Péter
A hegedű lelke
„Ha Isten a maga képére teremtette az embert, akkor bízvást állíthatjuk, hogy az ember saját képére alkotta a hegedűt. Helyesebben a nő képére, mert a hegedű gyönyörű istennő.”
Ezt Yehudi Menuhin mondta.
Ha láttad játszani, valóban úgy tűnt, mintha szeretkezne a hegedűjével. Ahogy lenyomott ujjbegyén villámgyorsan föl-le mozgatta (vibrato), ahogy nem nyomta le a húrt, csak alig-alig érintve üveghangokat csalt ki a hangszerből, ahogy a spiccatókat, a tremolókat, a legatókat és a staccatókat kihozta belőle, ahogy a hidacska fölött (sul ponticello) az intenzív magas hangokkal erősítette a magasabb harmóniákat, ahogy a fogólaphoz közel (sul testo) kissé nazális búgásra készítette a hangszerét, az valóban úgy tűnt, mint egy ölelés. És a hegedű úgy viselkedett a kezében, mint egy szerelmes nő. Valószerűtlenül szép hangokat adott.
A hegedű formája tényleg egy tői testre emlékeztet.
És ha meghallgatsz egy hegedűkészítő mestert, úgy beszél róla, mint aki nem „készíti”, hanem vételen türelemmel „megteremti” a hangszerét.
Majdnem azt mondtam, a saját bordájából, mint Isten Évát Ádámból.
Szép formája, nemes anyaga és hangja mellett van azonban a hegedűnek egy titka, mely kívülről nem látszik rajta.
Ez a lelke.
Igen, a lelke.
Ez nem költői metafora.
Ez egy rendszerint lucfenyőből készült hengeres kis pálcika, ami a hangszer belsejében van.
Nagyjából a láb magas hangok felüli oldalán ékelődik a tető és a hát közé. Nincs ragasztással rögzítve, hogy az F-lyukon át egy finom szerszámmal benyúlva a helyzetét finoman, nagyon-nagyon finoman változtatni lehessen.
Ha ezt eltávolítják, a hegedű szinte teljesen megnémul.
Csak sóhajt és liheg, mint egy haldokló.
De ha csak egy milliméterrel mozdítják el az is jelentősen megváltoztatja a hangját.
Hamis lesz.
Megszűnik a muzsika.
Hiába csinálta a hegedűt Amati, Guernieri, hiába a sok százezer dolláros Stradivari, és hiába játszik rajta egy Yehudi Menuhin – ha nincs Lélek, nincs zene.
Ez a legnőibb ebben a hangszerben.
Ez a rejtett, láthatatlan kis valami.
Ez a jelentéktelen fadarab.
Vagyis a Lelke.
Igen, a lélek ilyen elrejtett.
Ilyen észrevehetetlen.
Ennyire bent van, egészen bent.
Ilyen névtelen, egyszerű kis semmi.
S mégis: tőle függ minden.
A szépség.
A harmónia.
Az élet.
A zseniális Menuhin bizonyára tudta, hogy nem hajlonghatna a dübörgő tapsban és diadalban, ha nem lenne ott, pontosan a megfelelő helyén az ő szép és méregdrága „gyönyörű istennőjének”, vagyis a hegedűjének testében a Lelke.
Ez a kis lucfenyőpálcika.
Kevés mélyebb szimbóluma van a női misztériumnak, mint ez.
Ilyen egy igazi anya egy családban.
Ilyen egy jó feleség.
Ilyen egy valódi társ.
Ha nincs a „nagy emberek” mögött ilyen „lélek”, hamisan szólnak.
Üresen.
Lélektelenül.
Amíg van család, a nő tartja össze.
S amíg van nép, a nők tartják össze.
Végső soron az emberiség életét is.
(Müller Péter: Férfiélet, női sors című könyvéből)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése