Felelősségvállalással a valódi kapcsolatok útján

Beszélgetés Csernus Imre pszichiáterrel

Egy párkapcsolat alapja a szeretet, a bizalom és az, hogy társként tekintsünk a másikra. Az utóbbi években valami megváltozott. Felületessé váltak a kapcsolatok, gyakorivá a válások. A házaspárok könnyen feladják a küzdelmet. Mi lehet az oka? Valóban igaz szeretettel fordulnak egymáshoz? Ezekre a kérdésekre kaptam választ Csernus Imre pszichiátertől. 

Előadóként gyakorta beszél a szerelemről és annak árnyoldaláról. Mi az, ami szükséges a valódi szerelemhez?

Ahhoz, hogy a szerelem létrejöjjön, nem csak férfi és nő szükséges, hanem felnőtt férfi és felnőtt nő. A gondok ott keletkeznek, hogy az emberek többsége nem tartja mindezt számon. Sokan önértékelési problémával, önbizalom hiánnyal küzdenek. Ebben az esetben, amikor két bizonytalan ember megtetszik egymásnak, ők ezt szerelemnek hívják, de valójában mindez egymásra támaszkodás. Az önmagukból hiányzó értékeket a másikkal akarják pótolni. Ez a szerelem hamar démonivá válik: szépnek indult ugyan, de csak látszólag szép. Az egyik fuldokló görcsösen kapaszkodik a másikba, az idő múlásával mindketten megfulladnak, és a kapcsolat meghal. Démoni erőhöz tartozik: a féltékenység, a bizalmatlanság, a birtoklás, a kisajátítás, az erőszakoskodás és még sorolhatnám. Mindazon viselkedésformák, amelyek minden belső béke nélküli emberben megtalálhatóak. Ha jól érzem magam a bőrömben, nem leszek féltékeny. Ha tudom, mi a bizalom, miért gyanakodjak a másikra? Ha tudom, mi a szabadság, nem követelem, hogy a másik állandóan velem legyen.

A fejlett önismerettel és érzelmi intelligenciával rendelkező ember szerelme teljesen más értéket képvisel, mint azé, aki vakon megy bele az érzésekbe. Ez utóbbit hívom „vak vezet világtalant” párosnak. A felnőttség egyik ismérve a felelősségvállalás önmaga kijelentéseiért, gondolataiért, érzéseiért. A „szeretlek” fogalom nem válik üres szóvá.

Mennyire működnek manapság a társkapcsolatok? Vagy épp teljesen démonivá váltak?

A fogyasztói társadalomban az emberek a legkisebb konfliktusnál lecserélik a másikat. Nem alkalmazkodnak egymáshoz, nem dolgoznak meg a kapcsolatukért – csak addig, amíg kellemes. Ez olyan, mint mikor valami kimegy a divatból, akkor újat veszünk. A kapcsolatok ezáltal felületessé válnak, a párok csak a szépet keresik egymásban. Nem akarják tiszteletben tartani azt, hogy a másik lehet rosszkedvű, frusztrált, elégedetlen, pedig ezek mindnyájunkra jellemző emberi érzések.

Ezek szerint a fogyasztói társadalom és a magatartás tehet a társkapcsolatok gyengeségéről?

A fogyasztói társadalom az érem egyik oldala. Nem mondhatjuk azt, hogy mi vétlenek vagyunk ebben. Szükséges ehhez a mai korban élő ember befolyásolhatósága is. Ő nem is tudja, vagy tudatosítja, hogy befolyásolható, mert nem rendelkezik önismerettel. Feltétel nélkül elhisz mindent, amit eléje tálalnak. 

Nevetek azokon a reklámokon, amelyek azt hirdetik, ha ezt a terméket megvásárolod, egyéniséged lesz. A mai kor embere elfelejti, hogy a távirányító az ő kezében van! A frusztrált ember a fogyasztással kompenzálja feszültségeit. A gyorsaságot megszokja, és ha valami nem azonnal és nem az elvárásai szerint alakul, abban a pillanatban vált és cserél.

Fontos megnézni külön a nőt és a férfi is. Van-e igazi nő?

Lenne, ha a nők nem kezdenének el férfiasodni. Az önérvényesítés során azt gondolják, ha felveszik a férfiakra jellemző tulajdonságokat, jobban érvényesülnek. Ezáltal megszületik a férfias nő, akinek szimbolikája az erőszakosság, a keménység, az elképesztő határozottság. Pedig ő is csak arra vágyakozik, hogy odabújjon egy igazi férfihoz. Ugyanakkor azt hiszi: ha ő gyengéd lesz, veszít a presztízséből. Belül állandóan a vívódás megy. Nagyon sok ilyen nő keres meg, akik azt mondják, hogy a mai pasik puhányok, ezért nem találnak megfelelő partnert. A másik oldalon a nők szeretnék, hogy meglássák a valódi arcukat, de nem merik megmutatni.

Mindez annak tudható be, hogy a nő azt hiszi: ha ő kitárulkozik, akkor gyengének és sebezhetőnek látnák őt?

Így van, de nem igaz. A harmonikus személyiségszerkezetben nagyon nagy erő van. Értem én, hogy a férfiaknak a munkapiacon jobb a keresetük. A hölgyek is szeretnének megfelelő anyagi biztonságban lenni, ezért felveszik ezeket a férfias tulajdonságokat. Mindezt aztán megszokják, és otthon is gyakorolják, hiszen a családokban is az anyák viszik a prímet. Nagyon sok érzelmi konfliktusban a férfiakat háttérbe szorítják, akik ezt hagyják, mert nekik így kényelmesebb. Ugyanakkor ebből az erőpozícióból az egyensúly megszűnik. A nőnek eleinte tetszik, mivel ő lesz a család motorja. Egy idő után viszont, amikor már kiélvezte az irányítást, rádöbben arra, hogy elképesztően magányos. Nincs partnere az életben, csak szolgája.

A kisfiú az édesapjáról veszi a mintát, hogy milyen legyen férfiként. Viszont az apától azt látja, hogy a konfliktusos helyzetekben megoldásként a menekülést választja. Amikor érzelmi konfliktusra kerül a sor, a férfiak legnagyobb része visszavonulót fúj. A nő mindezt csalódásként éli meg: nem találja azt a férfit, aki kiáll magáért. Nem csak a racionális dolgokról van szó – hova menjenek, mit csináljanak –, hanem az érzelmi problémákról is. Ennél a férfiak jelentős része kevesebbnek érzi magát, miközben nem azok, csak úgy lettek kondicionálva, mintha ez lenne a sorsuk.

Mi lenne a megoldás a férfi menekülésére? Netán a kommunikációban rejlik a hiba?

Ahhoz, hogy bármin is változtassunk, nagyon fontos az adott konfliktus őszinte megfogalmazása. Ha nőként rájövök arra, hogy a pasim menekül a megbeszéléstől, akkor valójában csökken a presztízse a szememben. Ebben a hallgatás nem jó út, inkább beszéljük meg. Például: „Szívem, képzeld el, rájöttem, te nem először menekülsz a konfliktusok elől. Ezáltal úgy érzem, hogy kevésbé szeretlek, mivel társat szeretnék és nem alá-fölérendeltségi viszonyt. Semmi gond, ha te ezt választod, de akkor tudom, hogy ezzel te nekem nem leszel elég.”

A konfliktus őszinte megfogalmazása és kimondása az elsődleges, majd a keretek lefektetése. Tudni kell, a legtöbb férfi ilyenkor megijed, és elkezd megfelelni a nőnek. Látszatra változás történik, de mindez a megfelelni vágyás motiválja, ami csak ideig-óráig tart. Amikor a krízis csökken, a férfi ijedtsége és motivációja alábbhagy. A nő rájön arra, hogy igazából nem történt semmi változás. Ezért fontos kitűzni bizonyos időt, valamint ne emlékeztessük a férfit folyton-folyvást arra, mit ígért. Ezzel ugyanazt tennénk, mint a férfi édesanyja, aki állandóan mondogatta, mit csináljon, ami egyfajta kasztrálási folyamat. A nő éppúgy kasztrálja a férfit, mint egykor az édesanyja, miközben szeretné, hogy igazi Férfi legyen. A valódi probléma az, hogy a férfi nem szereti, tiszteli és becsüli saját magát. A szeretetéhség motiválja. Ennek következtében belemegy az alá-fölérendeltségi viszonyba.

Tudatosítsuk azt, hogy ne éljük szüleink életét. A szülők kapcsolata egy idő után – ha az érzések nincsenek megbeszélve – gazdasági kapcsolattá válik, amit esetleg a gyerekek kötnek össze. Továbbá kölcsönös érdekeltség és félelem, egymásba kapaszkodásból származó megalkuvás, kiégés, unalom.

A megoldás: bizonyos törvényszerűségek tiszteletben tartása. Nem annyi megbecsülést fogok kapni a másiktól, amennyit adok neki. Annyit fogok kapni, amennyit saját magamnak adok. Ha megbecsülöm magam, az azt jelenti, hogy szeretem magam, és jól vagyok magammal. Tudom, mit kezdjek az érzéseimmel, mit kezdjek a konfliktusaimmal. Ki merem ezeket mondani, és változtatni tudok rajtuk. Elkezdi felépíteni önmagam!

Ando Krisztina

Fotó: net

(Megjelent: Új Nő 2014. márciusi számában)