Beszélgetés Hadvigné Vadkerti Julianna kerámiaművésszel
Nyitrától nem messze egy csendes faluban, Elecskéren alkot Hadvigné Vadkerti Julianna keramikusművész. Számos kiállítása mellett szüntelenül újabb kerámiacsodákon dolgozik, amelyek egyediek, tele fantáziával, mesével. Lányai Elena és Ivana is örökölték édesanyjuk tehetségét.
„Érsekújvárban a Kapisztóri majorban laktunk, ami ma már nem létezik. Volt egy istállónk, amit nagyapámmal mindig javítgattunk. A sarat összekevertük szecskával, tehéntrágyával és a falra kentünk. Ebből egyszer egy királykisasszonyt készítettem a falra – ez volt az első domborművem” – mesélte nevetve Julianna, és folytatta – „Az iskolában szerettem rajzolni. Csillagászati szakra készültem Prágába. Végül mindenki meglepetésére meggondoltam magam és a tanári szakra, matematika-fizika szakra jelentkeztem Nyitrára, de a fizika szak megtelt, így a képzőművészetet választottam. A rajzszakos egyetemi tanárom nem is értette, hogy miért akartam fizika szakra menni. Először magyar tagozatra jártam, majd átmentem a szlovák részlegre.”
A családi háttér sem mindennapi. Julianna édesanyja Zsolna mellől származott, Csicsmányból, amely a feketére festett fehér díszítésű faházairól híres, és egy szót sem tudott magyarul. „Édesapám testvére, aki nekem a keresztanyum lett, a háború előtt egy kéményseprőhöz ment férjhez Csicsmányba, amit az egész család ellenzett. Apu egyszer meglátogatta testvérét és ekkor találkozott az anyukámmal, aki aputól 15 évvel volt idősebb, de azonnal egymásba szerettek, és anyukám otthagyta három felnőtt gyermekét, és keresztanyuval eljöttek az érsekújvári majorba. Keresztanyunak akkor már nem élt a férje. Ezután születtem én. Így lettem felemás nemzetiségű” – bontakozott ki előttem a családi történetet – „kitudja mi a több vagy kevesebb bennem. De ezt sokáig nem tudtam. Négy éves voltam, amikor anyukám meghalt. Tüdőgyulladás vitte el. A keresztanyu nevelt föl. Mikor nagyobb voltam a testvéreimhez is eljártam. Az egyik Pozsonyban jogászprofesszor volt, többiek viszont Csicsmányban éltek. Nyárom Csicsmányba jártam segíteni, így gyakoroltam a szlovák nyelvet is.”
Közben azon gondolkodtam, vajon mit szólt édesapja és keresztanyja a váratlan egyetemi döntéshez.
„Anyukám halála után a keresztanyum nem adott oda apámnak, mert édesanyámnak megígérte, hogy felnevel engem. Apunak mindegy volt mit tanulok, ő két év múlva újranősült és beköltözött a városba. Mi a majorba maradtunk. Jól volt így, mert a mostohaanyám nem igazán értette a tanulás fontosságát. Ő inkább dolgozni küldött volna. Keresztanyum ebben nem engedett, mindig azt mondta »Tanulj lánka, mert az egyetlen gazdagságod az lesz, ami a fejedben van.« Okos asszony volt, pedig csak két elemije volt, az első világháború miatt nem járhatott iskolába, utána dolgozni kellett. Nagyon sokáig, Érsekújvárban az egyedüli magángazdálkodó volt, pedig már működtek a legnagyobb szövetkezetek. Megéltem azt, amikor nagyapa vasvillával zavarta ki a csendőröket és az agitátorokat. »Mi vagyok én kulák!? Ezzel a hét magyar holddal?« Ezt követően békén hagyták. Keresztanyunál együtt laktunk a nagyapával és Béla bácsival, aki hadirokkant volt. Állandóan a földeken dolgoztak. Megtanultam én is, és most jól jön a vidéki élethez. Ha moziba vagy színházba akartam menni, akkor apunál voltam a városban, ami tőlünk gyalog egy óra járásra volt” –idézte fel gyermekkorát a keramikus.
Az egyetem után több keramikus tanfolyamot elvégzett, ahol kitanulta a mesterség csínját-bínját. „Mindig az volt bennem, mivel nem tudok korongozni, ezért nem vagyok keramikus. Olomoucban is épp egy tanfolyamon voltam a sérült gyerekek számára fenntartott iskolában, ahol keramikus osztály is volt. Itt tanultam a csempekészítést. Az iskola igazgatónője megszólított, hogy jól jönne több kerámia szakos tanár. A kolléganőm elvállalta, én csak egy évre rá, mert itthon igazgató-helyettesként dolgoztam és képzőművészetet tanítottam. Két évig dolgoztam Csehországban, de a család nagyon hiányzott. Ezután egy évig mosdókat és toaletteket terveztem. Elvégeztem egy vállalkozói kurzust is, mert alkotni és eladni tudtam, de a könyvelési részét kellett megtanulnom. A tanfolyamon franciák is voltak, akikkel megismerkedtem. Ők ajánlották a nyitrai Agrokomplex pályázatát. Ha azt megnyerem, akkor ingyen kiállíthatok. Megnyertem. Itt állítottam ki először kályhacsempéket és egyedi két méteres szökőkutakat. Azóta ezekből számos megrendelésem volt” – folytatta életútját Julianna.
A fotókat elnézve a kandallók mind egyediek. „Rendszerint rám bízzák, mit alkotok, de mindig elbeszélgetek velük, így lesz személyre szabott. Emellett mindig valami szerencsedolgot is beleviszek” – közben sorra néztük a már elkészült kandallók és szobrok fotóit. A képekről az is kiderül, hogy a művésznő szereti a meséket. „Nagyapám és keresztanyu is sok mesét mondott. A konyhában a nagy sparhelt másik oldalán volt az ágyam. Este mikor lefeküdtem, következtek a mesék. Keresztanyutól a Hamupipőke volt a kedvencem, de ő minden mesét egy kicsi átalakított. Nagyapa mindig furfangos meséket mondott. Szegények voltunk, de szép gyerekkorom volt. Keresztanyuval vasárnap négykor keltünk, ő elkészítette a zöldséget, gyümölcsöt, vágott virágot majd bevittük a városba, ott már vártak a kuncsaftok. Vitték a vasárnapi ebédhez. Nyolc órakor már mentünk a templomba, utána mindig megálltunk a Békeház cukrászdában és vett nekem egy krémest” – újból visszacsöppentünk a gyerekkorába, de Julianna azt is elárulta milyen tervei vannak. „Nagy vágyam, hogy kiadjak egy könyvet álomkemencék címen. Minden kemencéhez van egy mesém, amit a megrendelőnek odaadok. A forrás c. kandalló meséje:
»Egy mezítlábas pásztorlegény báránykáival sokat kóborolt a nagy nyári melegben. El is fáradtak és
megszomjaztak a báránykák, de vizet nem találtak sehol. A pásztorlegény felpattant a lovacskája hátára és felkerekedett forrást keresni. Ment-mendegélt, s egyszer csak a dombok alatti réten meglátott három leányt. Odament hozzájuk, szép jó napot köszöntött. Megkérdezte nincs-e a közelben kút, vagy forrás. A tündéreknek – mert azok voltak – megtetszett a fiú, s az is, hogy szépen köszöntött. Elhatározták, segítenek neki. Táncra perdültek egyre gyorsabban ropták, egyszer csak eltűntek és a lábuk nyomában három forrás fakadt. A három forrásból egy hatalmas fa alatt egy nagy tó képződött. A pásztor gyorsan odahajtotta a szomjas nyájat és mindnyájan ittak a vízből. Tüstént elmúlt a fáradtsága és táncra is kerekedett. Hirtelene a fa alatt meglátott egy gyönyörű szép leányt, aki ott ült és mosolygott reá. Azonnal beleszeretett és feleségül vette. A forrást azóta is a szerelem vizének hívják, ami minden bánatot meggyógyít.«
A mesék mellett sok olyat szeretnék alkotni, ami az embereknek tetszik. Amik a legkedvesebbek számomra: a kandallók, a szobrok és mesefigurák, manók készítése.”
Ando Krisztina
Fotók: Hadvigné Vadkerti Julianna
(Megjelent: Szabad Újság 2013 márciusában)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése