Az ősök nyomában

Összegyűlt a rokonság.

Major Edit története 

Major Edit nyugdíjas budapesti nyugdíjas hölgy, aki igen aktívan éli napjait. Tanít, autót vezet, számítógépet kezel, világhálón böngészik, és közben felkutatta nagymamája rokonságát. A szálak Zoboraljára vezettek. A találkozás megtörtént, mindenkit boldogság töltött el – igazi sikerélmény volt! A nem mindennapi találkozás örömeiről beszélgettem Major Edittel.

„Mikor tíz éve édesanyám elment, kezembe kerültek a régi iratok és fényképek, s ezek közt megtaláltam az egyetlen nagymamámat ábrázoló fényképet is. Döbbenten láttam, hogy mennyire hasonlítunk egymásra! Az iratokat tanulmányozva elkészítettem a családfánkat, ami az 1800-as évek elejéig vezethető vissza. Ez az egyik élmény, ami felkeltette bennem azt a vágyat, hogy többet megtudjak róla, születési helyéről, ahonnan ő elindult szerencsét próbálni” – kezdte a beszélgetést Edit néni.

A nagymama, Major Sándorné született Balkó Erzsébet 1869. november 27.-én látta meg a napvilágot Kolonban. Fiatal lányként a négy testvére közül Ilonával – vagy ahogy becézték, Ilkával – Budapestre jöttek, abban az időben, amikor sokakat vonzott az épülő, fejlődő város, mindenkiben a jobb élet reményét keltve. Itt ment férjhez a Makóról elszármazott Sándorhoz. „Három gyermekük született: Sándor, Pál, és Imre. A legfiatalabb volt az édesapám, aki az üvegcsiszoló mesterséget tanulta, és élete végéig ebben a szakmában dolgozott. Nagyanyámról nincs emlékképem, nem élt velünk. 1947-ben meghalt, ekkor én 7 éves voltam. Néha karácsonykor édesapám emlegette, hogy gyerekkorában szenteste nagyanyám ostyára fokhagymát, és mézet tett, így fogyasztották, ez volt a szokás a családban. Nagy ritkán érdekesen ejtette a szavakat, s ahogy ezek visszacsengenek az emlékezetemből, most már tudom, hogy nagyanyám koloni beszédét idézte. Ez minden emlékem, és az imakönyve, amit megőrzött a család” – emlékezett a múltra Edit néni, majd folytatta – „koloni látogatásom alkalmával az imakönyvet elvittem azzal a kéréssel, hogy helyezzék el a tájházban – így számomra nagymamám hazatért, szülőfaluja visszafogadta”.

Edit néni figyelmét Kolon és Zoboralja Kodály Zoltán által gyűjtött csodás népdalaira népzenekutató barátnője, Domokos Mária hívta fel. „Amikor meghallotta a Balkó Erzsébet nevet, rögtön mondta, hogy számos Balkó nevezetű található azok között, akik Kodálynak énekeltek. Barátnőm ellátott több Kolonról és Zoboraljáról szóló könyvvel. Egyre jobban szerettem volna eljutni Kolonba. Több ismerősömnek is beszéltem erről a szándékomról, mígnem egyikük 2011-ben felhívott telefonon, volna-e kedvem részt venni egy társaság kétnapos zoboralji kirándulásán, mennek Kolonba is. Erre vártam régóta!” – lelkendezett Edit néni, aki teljesen beleélte magát a múltidézésbe – „S mikor kiderült, hogy fogad minket a koloni polgármester, akit úgy hívnak: Balkó Róbert, azt hittem, hogy álmodom!”

A koloni kirándulás után már gyorsan peregtek az események. A világháló nagy segítségnek bizonyult a találkozások egyeztetésében. 2011 szeptemberében a Budavári Magyar Nyelv Ünnepén a koloni hagyományőrzők eljátszották a híres Koloni lagzit, a menyasszony Pócsik Anna volt – szintén egyik rokon. „Ezután Annával sorozatos levélváltásban egyeztethettük a rokoni szálakat. Nyárra szíves meghívást kaptam a családtól, de akkor egészségi okok miatt nem tudtam elutazni, a sors rendelkezéséből valószínűleg azért, hogy nagyanyám születése napján, november 27-én történjék ez a felejthetetlen, megható találkozás a családdal!” – mutatott rá az élet érdekességeire a zongoratanárnő.

Rengeteg kedves rokont ismerhetett meg azon a megható fogadáson, amelyet neki rendeztek másod-unokatestvérei, rokonai. Ráadásul egyikük megszólalásig hasonlít édesapjára! Sok helyi szokással ismerkedhetett meg, hagyományos, finom ételeket és süteményeket kóstolhatott, és a hétvége alatt Anna által gyűjtött mesék megelevenedtek.

„Egy 90 éves nénivel is találkoztam, akinek édesapja és fivére 1938-ban Budapesten jártak az Eucharisztikus Kongresszus alkalmából, meglátogatták nagyanyámat, s találkoztak édesapámmal, aki mindegyiküknek adott saját készítésű kristálypoharat, amit a mai napig ereklyeként őriz a néni családja. Megmutatták nekem, és ez megrendítő élmény volt számomra. A néni lánya gyönyörűen elénekelte nekem a híres, „Meghalok, meghalok, koloni temetőben nyugodni akarok” kezdetű dalt, amit korábban már barátnőm megismertetett velem, s amit előző évi látogatásom alkalmával is meghatódva hallgattam a tájházban Brath Teréztől.

Két nap alatt rengeteg jóságot, kedvességet, szeretetet kaptam azoktól az emberektől, akiket egy pillanatig sem éreztem idegennek, hanem mintha hosszú idő után újra találkoztam volna a kedves rokonokkal. Nem győzöm köszönni jóságukat, kedvességüket!” – fejezte be kedves történetét Major Edit.

Lejegyezte: Ando Krisztina
Fotó: Kolon

(Megjelent: Szabad Újság 2013 januárjában)