Pipantéval a mañana életérzéshez

Lőrincz Adrián, Mátis Iván, Nagy Endre és Kovács Zoltán
az Asanbusna csúcsán

Beszélgetés Kovács Zoltánnal és Lőrincz Adriánnal



Indiánok, őserdő, ismeretlen hegységek, rejtélyes barlangok… Hat bátor ember, aki egy másik világot akart felfedezni. Sikerült! Kovács Zoltán, Lőrincz Adrián, Nagy Endre, Mátis Iván, Markó Gyula és Posta Tibor március 12-én útnak indultak, hogy eljussanak a Tawahka törzshöz és megmásszák az Asanbusnát. 27 napot töltöttek Közép-Amerikában. Erről a kalandos utazásról beszélgettem Kovács Zoltánnal és Lőrincz Adriánnal.

Hogyan jött az expedíció ötlete?

Zoltán: Jó ideje foglalkoztat ez a dolog. Olvastam, előadásokat hallgattam azokról a népekről, akik a mai napig gyűjtögető-vadászó életmódot folytatnak. Valamikor az egész földön ez a fajta életstílus volt. Az egész világon a civilizáció működése úgy tűnik zsákutca. Sokak számára nem titok, hogy ennek a zsákutcának a végéhez közeledünk, viszont mindenki úgy tesz, mintha minden rendben lenne. Nem a nyugat alkonyáról van szó, hanem globálisan. Már nem mondhatjuk azt, majd 500 év múlva nagy gondok lesznek, ez akár néhány évtizeden belül, sőt már most vannak rá jelek, hogy ez bekövetkezik. Burokban élünk Közép-Európában és a híradóban látjuk a történéseket. Hajlamosak vagyunk megnyugtatni magunkat, hogy ez nem velünk történik.

Van még pár népcsoport, akik teljesen másféle módon élnek, ezért szerettem volna testközelből találkozni velük. Nem arra számítottam, hogy valami földi paradicsomba jutok, de kíváncsi voltam, hogy élnek, mennyire elégedettek, boldogok, illetve hiányzik-e valami az életükből. Nagy Endre barátomat – folyamatosan ezeket a vidékeket járja és túravezető cége van Hondurasban – felhívtam és elmondtam neki, hogy indiánokat keresek. Ő Hondurast ajánlotta. Ott található a Földünk negyedik legnagyobb esőerdeje, és ismer egy törzset, akik ugyan találkoztak a civilizációval még több száz évvel ezelőtt a gyarmatosítás idején, de aztán évszázadokra eltűntek az esőerdő mélyében és vadászó – gyűjtögető életmódot folytatnak.

A kezdő lépés megvolt, utána megkérdeztem néhány olyan embert, akiről tudtam, hogy érdekelheti őket. Szép lassan kezdett összeállni a csapat.

Miként valósult meg az expedíció?

Teguciagalpa piaca

Adrián: Eléggé kiterjedt szervezőmunkát igényelt, hiszen szponzorokat is kellett találnunk. Szerencsére sok olyan vállalkozó volt, aki magánemberként hajlandó volt mellénk állni. Több ezer euróról volt szó, amit össze kellett gyűjteni és az utolsó pillanatban lett egy fő szponzorunk is, a Posta Bank.

Zoltán: Múlt év májusában kezdtük szervezni, gyűjteni a pénzt és novemberig volt rá időnk a szervezés miatt. Nem volt sok időnk. Végig úgy álltam hozzá, hogy nagyon jó lesz, ha összejön, de ugyanolyan jó lesz akkor is, ha nem jön össze, mert annak oka van. Természetesen mindent megtettünk azért, hogy megvalósítsuk, de magához a célhoz nem kötődtünk. Nagyon sokan nem értették ezt a felfogást.

Adrián: Március 12-én hajnalban elindultunk Dunaszerdahelyről és öt napig folyamatosan úton voltunk, csak aludni álltunk meg, míg elértük az első indián falut a Patuca folyó mentén. Repülési útvonalunk: Bécs – London – Miami – San Pedro Sula. Innen autóbusszal jutottunk el Tegucigalpába, majd a térképen még észlelhető utolsó faluba, Palestina Patucába. Odáig jár autóbusz, az út már félúton elfogyott. Az utazás egyik érdekessége volt, hogy öt napig folyamatosan úton voltunk mire a pipantéval – egy fatörzsből készült csónak – partot értünk Krautara településen. Ez az indiánok központi települése. Útközben volt időnk akklimatizálódni. Teljesen más az életszemléletük, és míg utaztunk, volt elég időnk, hogy megszokjuk. Még ezután is akadtak dolgok, amiket itthon nem tapasztalunk és a meglepetés erejével hatott.

Aranyászok a Rio Patucán

Mennyire sikerült betekintést nyerni az életükbe?

Adrián: A legnagyobb élmény a mañana életérzés, ami spanyolul holnapot jelent. Ők azt mondják, hogy tegnap ugyanúgy el lehetett volna végezni, akkor holnap is meglehet, minek siessünk vele. Ezt meg kellett szokni, hiszen terveink és kötött időnk volt. Nem lustaságot jelent náluk, hanem állandó jelenben élnek.

Zoltán: Állandó náluk a hőség, az emberek ezt tudatosítják, és nem rohannak. Még a fővárosban is sokkal nyugodtabb az élet, mint nálunk. Sokkal nyitottabbak, elégedettebbek és boldogabb az emberek, annak ellenére, hogy milyen lehetőségeik vannak, mit birtokolnak, összehasonlíthatatlanul kevesebb. Szinte nincs semmilyük és mégis boldogok.

Az indiánokhoz bejutva, óriási ugrás történt a lelassulás felé. Élik a napjaikat. Azért egyre több vágy ébred bennük, azok iránt, amit meglátnak a civilizációból, de még így sincsenek nagy vágyaik, terveik. Viszont ők élnek. Mert mi a nagy céljaink és terveink mellett elfelejtünk élni. Mindenki akkor akar élni, amikor a tervei és céljai megvalósultak. De ez soha nem fog valóra válni, mert minden cél és terv újabbakat szül.

Adrián: Az indiánok, amikor odaértünk, nem fűszoknyában fogadtak, hanem szépen felöltözve, kínai farmer, amit Brazíliában gyártanak, póló, gumicsizma – ez a kötelező viselet, ami eljutott hozzájuk. Ötven éve levetették a népviseletüket, amit tunónak hívnak, viszont a kedvünkért elkészítették, és érdeklődéssel vettek körül minket. Nem lehet azt mondani, nagyon örültek, hogy itt vannak a gringók (így hívják a fehér embert), kellemes közönybe csöppentünk bele. Ha akartunk velük barátkozni, akkor ők is akartak, de nem zaklattak.

Mit lehet tudni a tawahka törzsről?

Tawahka lány tunóban

Adrián: Nagyon hányatott törzs, régen eltűntek volna a föld felszínéről, ha a spanyolokon múlott volna. A 16. században, a spanyol gyarmatosítás idején elhurcolták őket bányába dolgozni, onnan megszöktek. A miszkítók elrabolták az asszonyaikat, visszaszerezték őket és behúzódtak az őserdőbe. Mindez olyan jól sikerült, hogy az 1923-ban önállósult Honduras Köztársaságról csak a 40-es években jutott el a hír. Ekkor a szájhagyomány szerint megőrzött régi falvaik helyén újból felépítették a településüket.

A tawahkák 1800 fős közösséget alkotnak. A tawahka nyelvet nagyon kevesen beszélik, csak az idősek. Az asszimilációnak érdekes formáját figyelhettük meg. A tawahkák miszkító környezetben élnek. A miszkítók 50-60 ezer fős indián törzs, aki nem csak Hondurasban, hanem Nicaraguában is élnek. A tawahkák nem az államnyelvet veszik fel, hanem a másik kisebbségének a nyelvét, a miszkítót sajátítják el.

Zoltán: Az életmódjukon is látszik, hogy nem egész 100 éve jöttek elő az őserdőből és találkoztak a civilizációval. Próbálják őket meggyőzni, hogy ők is irtsák az esőerdőt és tenyésszenek szarvasmarhát. Nekik más az életfelfogásuk, de lehet, egy idő után hajlandóak lesznek. De nem szűkíteném le arra, hogy a hondurasi nép milyen buta, hogy kiírtja az esőerdőt. Ők is tudják, hogy pusztulnak az esőerdők, de a tapasztalatuk azt mutatja, hogy ha bemegy a falujából a dzsungelbe, az végeláthatatlan.

Adrián: Az őserdőirtás nem az indiánokhoz kapcsolódik, hanem a rancherókhoz, akik csak a marhatenyésztéshez értenek. Felégetnek egy darab őserdőt, felvásárolják, vesznek pár marhát, családot alapítanak, sajtot készítenek és árulják. A gyerekeik is ezt teszik majd. Az államnak kéne alternatívát nyújtani.

Tawahka barátunk, Rony az esőerdőben

Hogyan telnek a mindennapjaik?

Zoltán: Ha elmegy a rizsföldet megnézni és talál néhány gazt, akkor lecsapja macsetével. Ha közben kullancs megy a bőrébe, akkor nem hagyja estére, hanem fürdik egyet a folyóban. Ha fürdés után elálmosodik, akkor ledől és alszik egyet. Ha útközben meglát egy állatot, akkor lelövi, hogy legyen vacsora. Nincs náluk olyan, hogy most indul a vadászat. Ha útközben lát egy banánfürtöt, akkor azt is hazaviszi, holott nem banánért indult. Érvényes rájuk a panta rhei – minden folyik.

Adrián: Nincsenek időhöz kötve. Azt mondják, nekünk óránk van, nekik idejük. Ahogy a folyó is folyik, olyan nyugalommal telnek a napjaik. 

Miként sikerült a hegymászás?

Zoltán: A Colón-hegység legmagasabbnak vélt csúcsát, az Asanbusnát, ami lángoló hegyet jelent, még senki sem mászta meg. A magassága 804 m, amit magasságmérővel állapítottunk meg. Mivel összefüggő növényzet takarja, csak a szinteket láttuk, hogy hol, milyen meredek. Rony, az indián segítőnk rögtön kijelentette, hogy nem lehet megmászni. Már többször megpróbálták, eddig senkinek sem sikerült. Hajlandó volt eljönni velünk, de nem értette, hogy mire jó ez.

Erdei tábor az Asanbusna lábánál

A mérges kígyók, pókok mellett nem akartunk semmilyen sérülést beszerezni. Egy horzsolás is elfertőződhet, és több napig kell utazni, mire ellátnák szakszerűen a sebet. Ezért óvatosak voltunk. Rony, aki teljesen közömbös volt, és többször megállt a sziklafalaknál, hogy eddig lehetett menni, a végén őt is elfogta a felfedezés öröme. A csúcson kiállt a sziklára, körülnézett és gyorsan lement, mert tériszonya volt. Utána napokig mesélte barátainak, hogy mi mindent lehet onnan látni. Ledöbbent az irtásokon, a rancherók már milyen közel vannak a falujához, ami egy természetvédelmi terület. Visszafelé már jelölte az ösvényt, hogy felhozhassa a barátait is.

Adrián: Az indiánok nem ismernek olyat, hogy hegymászás. Ha nincs ott élelem, akkor nem látják értelmét. Ami megnehezítette utunkat, hogy a vékony humuszrétegű talaj sokszor kiomlott a lábunk alól. A mészkőszikla könnyen mállik, így ami ebbe a talajba megkapaszkodik, könnyen kiszakad.

Egy másik küldetésetek is volt…

Adrián: Igen. A folyás irányában lejjebb fekvő miskító faluban, Pimientában ütöttünk tábort. Ennek környékén a karszthegységben próbáltunk barlangokat felkutatni. Az indián vadászlegendánkban él, hogy vannak ősi barlangrajzokat rejtő barlangok. Senki nem tudta megmondani, hol vannak pontosan. Mi ennek próbáltunk utánajárni, de ősi rajzokkal nem találkoztunk. Bejártunk három barlangjáratot. Tenyérnyi csótányok, meseszép pillangók és gyümölcsevő denevérek népes táborát sikerült fölvernünk. A fiatal mészkőhegység belsejében a karsztformák gazdagsága meg sem közelíti, amit itthon láthatunk.

Zoltán: Mindez nem azt jelenti, hogy nincsenek barlangrajzok, most nem találtuk meg.

Bizonyára voltak felejthetetlen élmények, kalandok…

Adrián: Óriási élmény volt, amikor éjszaka kint aludtunk a dzsungelben. Függőágyakat felkötöttük erősebb fákra. A trópusokon hirtelen sötétedik, este 6 óra után leoltják a villanyt, majd megszólal minden. Jöttek a bőgőmajmok, madarak… Egy itatóhely mellett sikerült tábort verni, a hátunk alig másfél méterrel volt a föld fölött. Izgalmas volt. 

A Vándorláss Tawahka 2012
Expedíció fő támogatója.

Zoltán: Igen nagy élmény volt, amikor elhagytuk Pimientát és lementünk pipantékkal Brus Lagunába, majd dzsipekkel száguldottunk a civilizáció felé. A homokos tengerparton csak apálykor mehettünk. Mi a dzsip platóján álltunk. A homokos dűnéken a tengervízben fröcskölve óriási élmény volt. Adrián folyamatosan azt üvöltözte, hogy ő még egyszer befizet, még egy kört akar menni! Négy óráig tartott az út, a végére lenyugodott. 

Az őserdőben minden pillanatban hatalmas erőket lehetett érezni: a folyóban, az indiánok mozgásában, ahogy kapcsolatban vannak a természettel. Rengeteget járom a környékünkön a hegyeket, van egyfajta lüktetése az egész hegynek, a természetnek, ami a dzsungelben fokozottabban jelen van.

A hat kalandor honlapja: http://www.tawahka.eu/

A.K

(Megjelent: Szabad Újság 2012 júliusában)

Képek: Mátis Zoltán