Vadkerti Katalin a 90-es években feldolgozta és tanulmányokban jeletek meg olyan komoly témák, mint a második világháború után végbemenő reszlovakizáció, deportálások és a lakosságcsere. Ezeknek manapság is érződnek a hatásai. A Szlovákiában élő magyarság helyzetéről, kilátásairól és megoldási lehetőségeiről beszélgettem a neves történésszel.
Miként látja a mai helyzetet a kisebbség szempontjából?
Mi köti össze 1945-48 a mostani helyzettel? Végeredményben a magyarokról kialakított ellenségkép. Sajnos a szlovák politikai vezetés, és a közgondolkodás, ami az iskoláig, szinte az óvodáig visszamenőleg érinti az embereket a magyarokról alkotott ellenségkép. Sarkítottan fogalmazva velük vigyázni kell, hogy őket el kell tüntetni. Tény, hogy a magyarság Szlovákiában ellenség. Határtalan gyűlölet, vagyonszerzési vágy volt, ami jellemezte a 1945-48-as éveket a szlovákiai politikai vezetés részéről és az általuk beprogramozott társadalom egy részéről is.
Aki követi az eseményeket, az látja, hogy egy magyar falunak nehezebb a helyzete, egy magyar polgárnak nehezebb visszaszerezni ősei földjét. Általában nagyon sok nehézség akad, például ha egy magyar vállalkozó egy vegyes környezetben érvényesülni akar. Nem akarok kitérni a közművelődésre, a kulturális életre, de érezhető a fenntartás.
 |
| Autópályák Szlovákiában |
Mint történész megtanultam azt, hogy ne érzékenyen nézzem a dolgokat, hanem tényszerűen, és tényeket hasonlítsak össze. Elég csak azt mondani, hogy milyen közlekedési lehetőségek vannak a magyarlakta övezetben és milyen a szlovák vidéken? Milyen munkalehetőségek vannak délen és északon? Ezek olyan dolgok, amit a 21. században az ember már nem várta volna, hogy az államok és az emberek életébe sok minden vonatkozásában beavatkozó Európai Únió az alapvető dolgokat egyszerűen ignorálja, és a belpolitikára hivatkozik. Még a külpolitika is a belpolitikában mutatkozik meg.
A magyarok helyzete a rendszerváltással mennyire változott meg?
Ha a szlovák-magyar viszonyt áttekintem, akkor a magyarokkal szemben táplált negatív álláspont tovább él. 1945-től 53-ig a nyílt magyarellenesség volt. 1948-ban már nem büntették azt, aki magyarul beszélt, viszont még az 50-es években a postán és a kirakatokban is kint volt, hogy „Na Slovensku po slovensky”. 1956 után a helyzet kicsit felengedett, ami Csemadokban végzett munkát illeti. Főleg a 60-as években volt egy fellélegzés. Szabadabban lehetett menni, a Csemadoknak volt költségvetése, amiben évente kétszer szerepelt a történelmi szakbizottságnak az országos szemináriuma. Az országos találkozókon előadássorozatok hozták az új irodalmat, szemléletet, a kultúrában dolgozó emberek rendszeresen találkoztak Nagykapostól – Pozsonyig és az élményeiket megbeszélték. Megismertük egymást, és tudtuk, kinek mennyi a tenni akarása. A mai helyzetben az a legnagyobb hiányosság, hogy a magyarok nem bíznak egymásban – de nem is tehetik, ha a politikusok szétverték őket, akkor hogy bízzanak egymásban? Nem tudjuk itt nyugaton, hogy mit gondolnak, mit tesznek keleten. Hiányzik az a régi típusú szervező Csemadok, ami észrevehetően összefogta az embereket. Lehet, hogy egyes Csemadok vezetők azt tartják, nem járok közéjük, nem ismerem őket, de ismerem az érsekújvári, a környező települések Csemadokjainak a helyzetét egészen Losoncig. A Csemadok nem teljesíti azt a kötelességét, amit neki a magyarsággal szemben teljesíteni kellene. Ugyanez vonatkozik a pártokra is. Ha itt a két vonal – a kultúra és a politika – nem egységesül, és nem tud egyöntetű magyarszemléletet kialakítani, akkor 50-70 év múlva megtörténhet, hogy az érsekújvári temetőből még a magyar feliratok is eltűnnek.
Mi a helyzet a betelepítésekkel?
Ez a vonulat észak-déli irányban állandóan folyik. Miért kell a komáromi és annak környéki, illetve a dunaszerdahelyi települések lakosságának Magyarországon dolgoznia? Miért nem tudnak a járásokban munkát kapni? Mert Nyitrától, Galántától északra vannak lehetőségek. Nincs egy politikus, aki erre rámutatott volna. Nyolc évig, míg kormányon voltak, nem készült el a 75-ös déli autópályának a tervezete sem.
Ahol nincs munka és a szülők munkanélküliek ott az emberi értékek sérülnek. A válság húzódik és mélyül, nem tudjuk, meddig tart. A nyugati cégek minket – és ezt megengedte a politika – gyarmatoknak tekintenek. Iparágak szűntek meg, emberek ezrei lettek munkanélküliek. Amikor nálunk valami megszűnt, nyugaton ugyanaz az iparág megerősödött.
Ha megnézzük a kiegyezés utáni osztrák-magyar gazdaságpolitikát – ami 1870-80-as évek –, amikor külföldi befektetők érkeztek, elég csak a szerződéseket tanulmányozni. Öt évre kaptak adómentességet, utána három fokozatban emelkedett az adó. Abban az iparágban, amelyikben a szükséges gépeket Magyarországon állították elő, kötelező volt a magyar gépeket használni. Az évi jövedelemnek az 50 %-át az ország területén kellett befektetni.
Ha összehasonlítom azzal, hogy nálunk a hatalmas üzletláncok hatalmas jövedelmeket visznek ki külföldre, a mi kormányunk minket szemétnek néz? Mert mi úgy élünk itt, mint egy nyugati szemétdomb! Ha csak összehasonlítjuk, hogy Ausztriában a határnál milyenek a jövedelmek, akkor mennyivel vagyunk kisebb, értéktelenebb emberek?
Hihetetlen, hogy itt felnőnek generációk, és nem dolgoznak. A gyerek nem látja a kenyérkereseti rendszert. Mi lesz ebből a gyerekből? A politikai vezetésnek kötelessége van, és az itteni magyarság által választott vezetőknek is. Nem azon kell vitatkozni, hogy hány ember voksolt rájuk, hanem azon kell lenni, hogyan tudják felemelni az itteni magyar társadalmat és életcélt adni. Életcéllal lehet olyan embereket nevelni, akik megmaradnak magyarnak, tudatosítják ezt és viszik tovább.
Mit gondol a kisebbségi minimumról?
Van emberi minimum? Én ugyanolyan jogú polgárnak képzelem magam, mint egy szlovák, és sokkal többet is adtam ennek a társadalomnak életem folyamán, mint sok más szlovák. Miért vagyok én itt másodrendű? Olyan ez, mintha valamilyen fertőző betegséget hordoznék. Miért kell megbélyegezni? Itt születtem, itt élnek velem együtt még fél millióan. Eleve két kultúránk van, ami igényesebbé tesz. Ennek a társadalomnak mi a legjobbat adjuk.
Értelmezésem szerint amikor valakivel szemben minimumot emlegetnek vagy standardot, az halálra ítélt. Ha már megkülönböztetések vannak, akkor legyen megkülönböztetés az adózásban is. Ha a jogoknak van minimuma és határa, akkor a kötelességeknek is legyen!
Lehetséges az összefogás?
Szükséges. A falvakban van összefogás, a társadalmi szervezetek élnek. Az emberek között élni akarás van és magyarságtudat. De ez nem elég, ha politikai szinten nincs művelés, akkor ők teszik lehetetlenné. Remélem még a választások előtt, eljön az a helyzet, amikor egyes falvakban az emberek felállnak és felelősségre vonják azokat, akik a politikából jól élnek, hogy miért vagyunk mi anyagiakban és szellemiekben is nyomorultak. Ahol a nyelv, a szellemiség háttérbe szorul, az már nem is haldoklás, az már több. A nemzeti megmaradással kapcsolatosan kényelem volt, hogy mások megoldják helyettünk, de nincs így. Mindenki saját magára van hagyatkozva. Egy több száz éves demokráciánál más a helyzet, ott a politikusok irányítják a gazdaságot, és lehetőséget adnak, hogy fenntartsák a kultúrát. Itt nem ez a rendszer van. Itt diktatúra van. Elég csak a parlamenti felszólalásokat, a törvénytervezeteket megnézni.
Min dolgozik jelenleg?
Adósa maradtam a szlovákiai magyarságnak a népbíróságok történetével. Már annyira fáradt voltam és ez nagyon munkaigényes kérdés, hogy nem tudtam vele foglalkozni. De még szeretnék a két alapvető tanulmányomon kívül Érsekújvár környékén körülnézni.
Jól esik, ha hozzám fordulnak fiatalok, középkorúak. Fiatal barátaim ötletére itt a városban megszervezünk egy civil szervezetet. Én ebben csak virág vagyok a kalapon, sokat dolgozni már nem tudok. Remélem, hogy az érsekújvári magyar társadalom lesz annyira kötelességtudó, megértő és reális, hogy félre tesz mindenféle mellékgondolatot és képes lesz odaállni egy ügy mellé.
Ha szakmai szempontból kérnek tőlem tanácsot, mindig szívesen és örömmel adok. Megígértem a fiatal kollégáimnak, hogy a szakmai életemet diktafonra veszem, hogy mit élt át egy történész az 50-es évektől. Nagyon megpróbálta az én generációmat a történelem.
Szeretném diktafonra mondani a testvérem gyerekei számára a családom életét. Valahogy mindig úgy érzetem, hogy a megpróbáltatások ellenére a mi kis családi közösségünket az Isten a tenyerében tartotta. A családtörténet címe pedig: Egy család az Isten (zárt – nyitott?) tenyerén. Amikor az Isten védeni akart, akkor becsukta a tenyerét.
A.K
(Megjelent: Szabad Újság 2012 júliusában rövidebb változatban)
Kép: saját (1), net (2)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése